Tanos Pál: Az erdő világa / Budapest, Singer és Wolfner, 1895. / Sz.Zs. 1481

Egy szalonkales

— 124 — vadász, a pásztor, meg a szegénylegény szokott itt megfordulni. Nem félnek ezek még az ilyen elátkozott helyektől sem. A „Pokolszikla" tövében, a patak partszélén van még annyi hely, hogy gyalogösvénynek használni lehessen. Egyik oldalon a patak folydogál nesztelen s a másik félen csaknem függőlegesen kapaszkodik égfelé a vad sziklafal. Egyfelől a kihalt, kopár kőtömeg s másfelől a legbujább élet látható. E kis patakmenti rejtett ösvényt, noha az uta felényire megrövidíti, csak a bátrak szokták elvétve használni. Ezek is félve-lopva osonnak végig rajta és sietnek ki innen az Isten szabad ege alá, a hol nem zug-bug oly kísértetiesen a. szél a fák koronáiban, a hol nincs sötét éj délben is és nem viszhangzik minden lépés oly rémesen . . . * A már nagyon meggyérült szalonkákra még egy éjt künn tölteni nem akarván, elindultam, a kelleténél tovább tartott ebéd után hazafelé, ismét gyalog és egymagamban. Jó három órai gyaloglás állt előttem. S hogy világossal kiérjek az erdőből, nekivágtam a „Pokolszikla" ösvényének. De bizony ide érve, már meglehetős sötétséget találtam a rügyeiket bár még csak akkor nyitó fák alatt. Élvezve a sajátságos illatot, a melyet csakis rügyező fák terjesztenek, gondtalanul haladtam utamon. — Megállj! — hangzik felém közvetlen közelből s egy kék vászonlobogós legény elém tartja fölhúzott puskáját. — Adjon Isten! — Fogadj Isten! — Hát mit keres itt az ur? Kicsoda az ur?