Szilárd Ferenc: Ébredés az erdőn / Budapest, Pátria, 1913. / Sz.Zs. 1642

Chasselas Rouge

kedett, amint mind jobban duzzadtak a Gohér zöldes-sárga kövér bogyói s a kis Chasselas is mind bájosabban takargathatta piruló gerezdjeit. Még mikor a vidáman szüretelő nép megszedte a dús gerezdeket, az idő őszre hanyatlott s az első dércsípés tüzesen piroslott a tőkék levelein, a szerelmesek akkor is boldogok voltak és muló álomnak előérzetében a jelentkező szendertől mámorosan intettek egymásnak búcsút, valahányszor egy-egy levelük levált helyéről, hogy csendes zizegéssel hulljon az anyaföld keblére. •— A viszontlátásra — suttogták az utolsó levelek és viszontlátást igért a bólongató kacs, mely ott ingadozott a venyige végén az ősz hűvös szelében. S a feltámadás, amelyben bíztak, el is következett. Újra kifakadtak a fényes rügyek s' a kis franczia szemérmes szerelemmel tekintett az ő magyarjára, amely egy év óta is hatalmasat fejlődött. Annál silányabb lombot hajtott azonban az idén ő maga szegényke. Valami titkos kór támadta meg s levelkéi gyűrődötten, sárgán, alig takarták el termetét, szövetük pedig oly silány volt, hogy a nap keresztülsütött rajtuk. A jó Gohér keserű szívfájdalommal látta ezt a pusztulást. Még egyszer fellobbant reménye, mikor a vinczellér arra jártában körülnézte a beteg tőkécskét és fejcsóválva így szólt: — Chlorosisban szenvedsz szegényke, no de majd egy kis zöldgáliczczal segítünk a bajon. Elő is hozta a zöldgáliczot, be is kapálta a kis Chasselas tövéhez, de biz az orvosság nem használt semmit, a kis beteg csak sorvadt tovább s egy szerencsétlen reggelen üresen találta helyét a gyászoló Gohér. A vinczellér megunta az orvoslást, kivette őt helyéről és mással pótolta azt, aki a szegény Gohér szívének pótolhatatlan volt. Mivel adjon fájdalmának kifejezést egy szegény szőlőtőke? Sírni, jajgatni meg nem adatott neki s a könny, amelyet egyenest a szívéből sajtolt a gyötrő fájdalom, bogyóiban gyűlt össze, 95 -