Szilárd Ferenc: Ébredés az erdőn / Budapest, Pátria, 1913. / Sz.Zs. 1642

Nyári verőfény

szegénységnek? Csak nem vándoroltak el kedves vendégeink a vidékről, hisz erre semmi okuk sincs. Talán az az oka a részvétlenségnek, hogy a kutyatej nem termett elég magot? Mintha silányabb volna az idén a szokottnál. Tapasztalva ezt a vadászati eredménytelenséget, rendes polgári észszel azt gondolhatnék, hogy a fa alatt guggoló vadásznak okvetlenül unatkoznia kell, pedig szó sincsen erről, a szabad természetben igen édesen el lehet szundítani, de az unalom ott ismeretlen dolog. Kérdezzük csak meg azokat, akik örökösen egyedül bújják az erdőt-mezőt, kérdezzük meg a pásztorembert, az erdőkerülőt, a mezőőrt, tudják-e mi az az unalom? Bizonyára tagadó választ kapunk, mert mindegyiknek megvan a maga módja arra, hogy a magányban is állandóan foglalkoztassa valamivel a figyelmét.. Egy arasznyi tér a sivár homokon elegendő a legérdekesebb megfigyelésekre. Már maga a tarka színekben sziporkázó homok egész tanulmány. Ha a napfény erősen reátűz: apró, csillogó drágakövek gyűjteményévé varázsolja azt. Mindegyik más színben, más fénynyel ragyog. Felhő vonul egy pillanatra a nap elé s a nagy gazdagságnak egyszerre vége. Megmarad azonban sok száz más érdekes dolog, a tölcsérje mélyén rejtőző vérszomjas hangya-les, a magánál ötszörte nagyobb terhet czipelő hangya. Amint szinte izzadva görgeti nehéz terhét, vigyázatlanul a tölcsér szélére jut, az apró laza szemek megindulnak alatta s egy-kettőre alásodorják a lejtőn, ahol már a gyors halál várakozik az áldozatra. Fenyegetően bukkan föl a rabló szürke feje a fövény mélyéből, hatalmas ollója harapásra nyílik, már meg is ragadja a vergődő zsákmányt, rövid küzdelem kavarja föl a homokot, aztán tüneményes gyorsasággal eltűnik támadó és megtámadott, az összefolyó homokszemek közömbös nyugalommal takarják el a kis tragédia utolsó felvonását. A másik alattomos rabló sem lakik innét messze, a nagy, mérges földi pók. Szépen kipárnázott kastélya van, merőle-M 90 »«-