Szilárd Ferenc: Ébredés az erdőn / Budapest, Pátria, 1913. / Sz.Zs. 1642

Emlékek a szikről

összeverődő szárnytollaik berregő zaját még a meglepetés zűrzavaros hangjai sem tudják elnyomni, de az eredmény csak egyetlen szál toll, mely libegve forogva, ünnepélyes lassúsággal ereszkedik alá. Mindig sűrűbben, mindig alacsonyabban, mindig nagyobb csapatok érkeznek éktelen zsivajgásuk felveri az egész tájékot s nem törődve a mindig gyakrabban felhangzó puskadurrogással, százanként talán ezrenként vonulnak el messze elszórt csatárlánczunk fölött. Már beállott az est, messzire villog a lövés fellobbanó fénye, sőt a hold sarlója is fényesedni kezd és még mindig nem éri végét a zajgó hadak vonulása. Egyes csavargók hangos gágogással tévelyegnek keresve elhagyott falkájukat. Az ilyenek leghamarább esnek prédául, mert alacsonyabban szoktak vonulni. Szomszédom lövéseitől megriasztva éktelen magasban húz felém egy csapat s amint közelembe ér, egy holtrasebzett lúd kiválik belőle s nagyot csattanva esik valahová mögém; hogy hová, nem láthatom, mert lehúzódva várom a magaméit. Nem is soká váratnak magukra. A sötétség kezd ugyan bosszantóan sűrűsödni, de világosan hallom, hogy egyenesen felém tartanak. Végre feltűnik a vonuló ék sötét silhouette-je éppen a holddal szemközt s a hosszúnyakú alakok élesen rajzolódnak egy fehéres felhő hátterére. Czélozni és lőni pillanat műve, mert különben eltűnik az éji látomány. A lövés fénye egy másodperezre elveszi látásomat, a rákövetkezőben ott látom a czélbavett ludat, amint ingadozva vergődik egy ponton, aztán hirtelen összecsapja szárnyait és süvöltve, zúgva bukik alá. Tompa zuhanása messze elhangzik az éjben s a súlyos eséstől magasra szökkenő víz cseppjei a holdfényben csillogva permeteznek alá. A fölséges látvány hatása alatt elszorult szívvel mászom elő a gödörből, hogy felvegyem zákmányomat. Nem kis feladat ilyenkor messzebbről visszatalálni a les helyére, mert a hold felé fekvő lúd a csillogó vízen ellátszik -H 77 «-«-