Szilárd Ferenc: Ébredés az erdőn / Budapest, Pátria, 1913. / Sz.Zs. 1642

A krivosjei farkasok

adták, midőn így közvetlen közelünkbe merészkedtek. Több ízben megkíséreltem, hogy meglássak közülök vagy egyet Fölmásztam a tölcsér szélére, de hosszabb leselkedés után arról kellett meggyőződnöm, hogy az éjjeli látogatókat közelségük daczára meglátni, vagy éppen lövésre kapni teljesen lehetetlen. Az éjjeli martalóczok mozgalma mindig élénkebb és futkosásuk mindig idegesebb lőn s utoljára már halk vakkantásokat és mordulásokat is lehetett hallani. Nyilván a zsákmány közelsége izgatta őket és heves vágyakozásuk végre is dühös pokoli konczertben nyert kitörést. Fájdalmas nyafogó vonítás nyitotta meg a hangversenyt, valami olyan velőkig ható üvöltözés, mint amelyet egy megkínzott eb hallat. Dühödt vonítás, a kaczajhoz hasonló jajgatás és oly idegenszerű hangok hallatszottak föl, fölváltva és együttesen, hogy az embernek az idegei csak úgy reszkettek belé. Nem félelmet, hanem undort és gyűlöletet támaszt az az emberben ez a féktelen bestiális üvöltözés. Az ember érzi, mint libabőrzik bele a háta és a homlokát hideg veríték lepi el. Öszvéreink úgy reszkettek pányvakaróik mellett, mint a nyárfalevél és fölborzadt szőrözetük úgy tünt föl, mintha vastag téli bundát viselnének. Tehetetlen dühvel konstatáltam, hogy a tolakodó fenevadak ellen semmit sem tehetünk és hajnalig csupán önvédelemre kell szorítkoznunk. Ennek egyedüli eszköze a fennforgó körülmények között a tűz volt és így azt élesztettük nagy buzgalommal. Köpönyegembe burkolózva sokáig virrasztottam így a tűz mellett, pipám is rég kialudt már, embereim szótlanul guggoltak körülöttem s az álom mégis sokáig elkerülte fáradt pilláimat. Igaz, hogy az alvilági konczert sem hagyott alább. Ha néha egyik-másik hangnemet vagy motívumot némileg megszokta a fülünk, a művész urak nyomban gondoskodtak változatosságról s olyan förtelmes variácziókat eszeltek ki, hogy a félig-meddig elbóbiskolt vadász ijedten horkant fel álmából. •-M 26