Szilárd Ferenc: Ébredés az erdőn / Budapest, Pátria, 1913. / Sz.Zs. 1642

A krivosjei farkasok

hegylakók előtt. 1861-ben kerültem le Dalmácziába és innét hazulról magammal vittem egyikét az első Lefaucheauxfegyvereknek. Ez az újkori csoda természetesen nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a »bennszülöttek« körében rövid idő alatt sikerült nagy népszerűségre szert tennem. A vadászok, tehát minden magabíró férfi, készen állottak mindig szolgálatomra s ha vezető, hajtó, vagy vadásztárs kellett, csak egy intésembe került s a hegyvidék e zordon, de alapjában véve igen jó lelkű fiai szívesen követtek. Különösen Stévót és Gyúrót — állandó fegyvernökeimet — utóbb már bottal sem kergethettem volna el magamtól. Ez a két legény volt leghűbb kísérőm barangolásaimban. Kétméteres rézveretű mordályukkal, övükbe tűzött pisztolyaikkal és handzsáraikkal harczias benyomást keltettek ezek a legények. A lövés biztonsága tekintetében nem tüntették ki magukat valami különösen, de a hegymászásban páratlanok, a fáradalmak és nélkülözések elviselésében bámulatosak voltak. Ez a két félvad-ember a kutya hűségével csüggött rajtam, de bizonyos zárkózottságot velem szemben is megőriztek. Stévó például erősen biczegett az egyik lábára, de hogy sérülése mely okból származott, azt meg nem tudhattam tőle négy évi ismeretségünk egész ideje alatt. Mikor a hat havi tartózkodásra a dragalji várba költöztem, Stévót és Gyúrót valósággal zsoldomba fogadtam és zsoldjukon kívül a várban rendes katonai ellátást adattam nekik. Tavaszkor vonultam fel az erdőbe és tél derekáig maradtam ott. Amennyi szabad időt a szolgálat engedett, azt mind vadászati kirándulásokra fordítottam. Alig hogy az idő kimelegedett s a magas fekvésű legelőkön és az erdei tisztásokon a fű kizsendült, felhajtották a marhát is a völgyekből az erdei legelőkre. Az apró termetű csenevész szarvasmarhát, a vígan szökdécselő kecske-nyájat és a hosszú fürtös, csavaros szarvú birkák komoly seregét. Amint a nyájak mindinkább elhagyták a lakott vidéket s följebb jutottak az -M 20 W- 4*