Szilárd Ferenc: Ébredés az erdőn / Budapest, Pátria, 1913. / Sz.Zs. 1642
Hóviharban
M ikor az első engesztelő napsugár végig süt az ébredő tájakon, mintegy első Ígéretéül a tavasznak, nagy megkönnyebbüléssel gondolunk vissza az elmúlt tél borzalmaira. Itt, ahol már a fű is sarjadni kezd, egy-két hónappal ezelőtt még öles jégtorlaszok borították a földet s a mezőkön, amelyek most mosolygó napsugárban fürdenek, éhségtől üldözve kóválygott a fekete varjúsereg s elkényszerített, lesoványodott testét nehezen vonszolta a nélkülözésektől elcsigázott vad. A télnek is megvannak a maga barátságos oldalai és pedig nemcsak a sokat emlegetett családi kandalló melegénél lehet azt felfedezni. A téli szabad természet is tud barátságos lenni, mikor csillogó dérvirággal koszorúz erdőt, mezőt s azt elönti a téli napfény sápadt aranyával. Annál rettenetesebb azonban a maga zord fenségében, mikor minden élőnek gyűlölködő ellensége gyanánt jelentkezik. Mikor a téli éjszaka, a kietlen sötétség és a dermesztő hideg poklává változtatja az imént még barátságos tájat, vagy köd lep el mindent, amely sűrű fátyolával minden élet elfojtására törekedni látszik. De a legkietlenebb talán a tél összes borzalmai közül az a fehérben csillogó chaotikus homály, amely hó-h 137 -