Szilárd Ferenc: Ébredés az erdőn / Budapest, Pátria, 1913. / Sz.Zs. 1642

A bor és a mámor az Ember tragédiájában

delme czéltalan, mert alacsony véget tartogat számára a jövő s az örökös küzdelemnek és csalódásnak a vége mégis csak sikertelenség leszen. Tudni akarja a sorsát és kérdést intéz az Úrhoz: Óh ! mondd, óh mondd, minő sors vár reám : E szűk határú lét-e mindenem, Melynek küzdése közt lelkem szűrődik, Mint bor, hogy végre, amidőn kitisztul, A földre öntsd és beigya a porond ? Vagy a nemes szeszt jobbra rendeléd ? A lét küzdelmei között megtisztult emberi szellemet hasonlítja tehát a borhoz, mely forrongásai közben kitisztul s mely nem arra van hivatva, hogy kicsinyes véget érjen és czéltalanul múljon el, mert mint nemes szesz magában hordja jobb és magasabb rendeltetését. A jobbra rendelt nemes szeszt nem iszsza be a porond. Az Úr válasza nem fedi fel ugyan teljesen a fátyolt, amely Ádám szemei előtt az emberiség jövendő sorsát takarja, de amit látni enged bölcs szavával a jövendőből, az elegendő arra, hogy megnyugtassa a sorsa felől tépelődő embert,, akinek megerősítéséül Évát állítja oldala mellé, »balsors és szerencse közt mindegyaránt, vigasztaló, mosolygó géniusz: gyanánt«. -M 107 »«-