Szalbek György: Vadászok könyve / Hieover után. Pest, Számvald, 1854. / Sz.Zs. 1436

ELSŐ FEJEZET

15 Öltözetről levén szó , ki kell mondanom , miszerint igen kívánatosnak tartom, hogy minden vadászatnak más meg más megkülönböztető öltözete vagyis sajátlag egyenruhája legyen, minek azon nagy előnye van , miszerint nem is említve azt, hogy az egyenruha viselése némely tettektől visszatartja az azt viselőt, a netalan oda jövő idegen megismervén az állandó vadászt, tudja kihez tartsa magát a körben. Midőn valaki ugy nyilatkozik, miszerint számosb társaságban szeret a színházba járni, tudhatom, hogy ö nem annyira az előadandó darab, mint a társaság kedveért megy oda ; — s ez áll a kopászatról is. Szép társaságot, 20—30 lovasból állót nagyon szeretek a mezőn látni, de e szám elegendő is arra hogy a tér élénkségét nyerjen , s mind a lovas mind lova jobb kedvvel menjenek. Még nagyobb s tarka társaságtól mentsen isten! A rendetlen s mondhatnám vad lovaglás ilyenkor napirenden szokott lenni, senki nem gondol azzal, ha miatta néhányan nyakukat törik is , csak egyszer ő ne akadjon meg. Ilyenkor történt, hogy két lovas egy sövénynek tartván , midőn már ugratnának , igen közel levén egymáshoz, egyik felbuktatá a másikat s az meg sem állva : ,bocsánat, uram!' mondása mellett odább nyargalt. A szerencsétlen fölkelni sietett, midőn egy utána vágtató által újból legázoltaték, ki — gondolván talán magában : ,de miért is kelt föl a gyáva ? ha fekve maradt volna, nem történik eme baja' — szinte odább nyargalt. Végre nagy nehezen összeszedvén magát, oda érkezett barátaihoz, s ezektől mentség gyanánt szolgáló : „reményijük, nincs ön megsértve" szavakkal fogadtatván, megelégedhetett. Midőn az utczán egy előttünk menőnek botjára vagy esernyőjére lépünk , az udvariasság szabályai ellen vétenénk,