Rodiczky Jenő: A hazai vadászat multjából és jelenéből / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1434

Vaddisznóvadászat

32 A vásárhelyi krónikás szerint, mikor a törökök kiűzetése után a nép visszaszállingózott régi lakhelyére — «elhülének, itthon szarvast, vadkant, sok rókát leiének». Mérken 1870 körül, január hóban tartott vaddisznóvadászaton egy napon 25, a másikon 17 vaddisznót lőttek s ezek közül négyet «gyöngéd» nöi kéz hozta teritékre. Mint lovas nemzet, a magyarok lóháton is szoktak volt Erdeire támadni, mint az mai napig a beduinoknál szokásos. A németek meg igen korán kezdték disznófogó ebekkel, — melyek hivatalos neve «Saurüden» — lefülelni az Erdeit, mely aztán sokszor ugy megfizetett jobbra-balra, hogy közmondásos lön : «Wer Schweinsköpfe essen will, muss Hundeköpfe daran setzen.» A kutya különben természetes ellensége a vaddisznónak, azért mindenféle fajtájút lehet a sertevad sikeres hajtására oktatni, kezdve a komondortól, vagy elrontott vizslától, le a borzebig. Mondanom sem kell, hogy az erös kopó mégis elsőséget érdemel, mert legsikeresebben üldözi és lefüleli. Van a disznó-fogók között olyan, melyet a legerősebb kan sem rázhat le magáról, mert jobb fülét elkapva, hátán át balfelére ugrik, midőn a kan többé meg nem vághatja. Rendszerint azonban nem egy tapasztalatlan vagy tulheves ebet szokott megcsúfolni, mint azt Geusknak egy vaddisznóvadászatot tárgyazó gyönyörű képén szemlélhetjük. A ki látott valaha vaddisznóba csimpaszkodott disznófogót, meg fogja érteni Hornért, ki az «Ilias»-ban Hektort, midőn a göndörhaju achaeusokat üldözte, disznófogóval hasonlította össze. A parforce-vadászat sem utolsó mulatság sertevadra, mint ez Thüngen költői leírásából is kitetszik, melyből csak néhány sort jegyzek ki. «A nap csak épp most kelt föl, megvilágítva az öszi díszben pompázó sötét fenyves erdőt. Nagyszámú vadász-társulat vonul föl lóháton az erdőbe, kisérve a nyugtalan ebfalkától. Midőn a vadászok elhelyezkedtek, a kipróbált disznóhajtót eleresztik a főzelékről. Mint a sátán, ugy rohan az erdőbe, s csakhamar hangot ad, fölhajtotta a vadkant, mely dulva-fulva ront ki egy tisztásra. «Vulló» kiáltással üdvözlik, s a mint csörtetve újra az erdőbe ront, hova vad száguldozásban kiséri a csaholó ebfalka, nyomában a lovasok serege. Végül ugy látja, hogy nincs menekvés. Elszántan megrohanja a nyomában levő ebeket, de hiába, mert a leghatalmasabb már belecsimpaszkodott a fülébe. Ádáz dühben hol jobbra, hol balra vág s nem egy tátongó seb nyilik nyomában. Aközben megérkezett a peczér is, ki biztatja már-már kimerülni látszó ebeit, mire két