Pfeifer Ferdinánd: Falkavadászatok és az akadályverseny-sport / Budapest, Pfeifer, 1922. / Sz.Zs. 1618

A róka, nyúl, szarvas és vonzalék falkavadászatokról

73* ehető húsát oda szokták adni annak, akinek a földjén a nyúl felugrott. Mivel a nyúl nem igen szokott egyenes irányba messze elfutni, a karriereknek, mikor az elveszett szimatot keresik, több időt kelll engedni, hogy jobbra, balra, visszafelé keresgéljenek, nem kell félni, hogy a nyúl, mint azt a róka teszi, hogy ezidő alatt esetleg nagy térelőnyt nyerve megmenekül. A lassan is keresgélő karrierek .mégis csak bélekerülnek a nem nagy távolságban karikázó nyúl szimatjának körzetébe. Ritka nyúl az, mely egyenes vonalban messzire elfutna. Lévén a szegény nyúl egy igen félénk állat, kell tehát, hogy a vadászata sokkal lassúbb és csedesebb legyen, mint a róka vadászata. Egy szakkönyvnek az alább idézett sorai azt hiszem jól fogják tájékoztatni a kezdőt erről a sportról. E sorok a következők: „A nyulak menekülési módjai igen különbözők, némelyik egyenes irányt követ, mint a róka, a másik folyton karikázik s mindig kiindulási pontjához siet vissza, ismét másik egy darabig egyenesen halad s .azután meglapúlva, saját nyomán visszasiet fekhelyére." „A nyúl felugorván, a mezőny lovasainak a lehető legnagyobb csendben kellene maradniok, mert a legkisebb zaj a felriasztott nyulat megijesztvén, élőre meggondolt irányvonalától eltéríti, vagy visszafordítja, de a kopók is a lárma által serkentve, könnyen túl szaladnak a szimaton. Nem könnyű feladat a falkanagynak a mezőnyön sokszor összegyűlt járatlan vadászokat arról meggyőzni, mily könnyen ronthatják el tökéletesen a vadászat eredményét kiabálásuk s különösen a kopók közé való tolakodásuk által." „Nagyon sokan hiszik, hogy a vadászat mestersége