Pfeifer Ferdinánd: Falkavadászatok és az akadályverseny-sport / Budapest, Pfeifer, 1922. / Sz.Zs. 1618

A róka, nyúl, szarvas és vonzalék falkavadászatokról

68* Hills, a falkár, szobormereven ül lován, de mindent lát és ball. A róka visszasompolyodik a rejtbe s nyomát téveszteni iparkodva régi helyére fordul, a kopók kissé átszárnyalták s egy percnyi halotti csend áll be. Hills azonban megpillantja őt egy nyilt helyen a káka közepette. Sok falkár hasonló esetben egy buzdító kurjantással jönne segítségükre, de Hills az üldözők természetét éppen úgy ismeri, mint az üldözöttét. Tudja, hogy a róka a siralomházban ül már, s békét hagy neki. Hadd érdemeljék őt ki a kopók maguknak, mit ezek meg is tesznek, mert ime a róka előnyt nyerni remélve kiszökik a síkra. A zene újra megharsan, gróf Pálffy kalapja a levegőben, de meg van hozzá önuralma, hogy néma csendben maradjon. Hills villámként a kellő helyen terem s amint a kopók a sás közül kiömölnek, nem állhatja meg, hogy párszor kürtjébe ne fújjon; az első ostorász számolja a róka után iramodó kopókat, tizenkettő, tizennégy, tizenhat, egy szálig mind ott fut. Most már nincs egyéb teendő, mint lehető közel nyomukban lenni. Egy árva szó sem hallható, a kopók is majdnem némán futnak s ember és ló egyiránt iparkodik velük lehetni." „Sajátszerű vad és hevélyes érzés az, vágtatni a végtelen síkon, csupán a talajra fordított figyelemmel, — mert hiszen még itt is van a talajminőségben különbség, s bár ez sehol sem mély, helyenként mégis lágyabb, mint másutt s nézni a falka működését, anélkül, hogy más egyébre gondolni kellene. Látni, mint iramlanak előre a fiatal kopók ott, hol a szimat legjobb s mint adják át ismét helyeiket az öregebbeknek, ha hevességükben túlszárnyalták a vonalat s az egész csapat mint valamely szép gépezet visszahajlik a kellő