Pfeifer Ferdinánd: Falkavadászatok és az akadályverseny-sport / Budapest, Pfeifer, 1922. / Sz.Zs. 1618
Az akadálypályákról
125* célhoz, vagyis nem esik bele a finishbe, mint ahogyan az — sajnos — nálunk is hosszú időn át divatban volt, úgy ezen utolsó ugrás egy éppen olyan erős sövény lehet, mint a többi, ahogyan ez az akadályversenysport hazájában, Angolországban is szokás. Nem tanácsos gátakat használni egy akadályversenyben, mert igen veszedelmes dolog az, ha a ló a versenyiramban gátaknak, meg erős sövényeknek felváltva lesz nekihajtva. Éppen olyan hibás dolog az is, ha egy és ugyanazon a pályán a sövények nem egyforma erősek, vagy egyforma gyöngék, mikor az egyik egy minden ellenállást nélkülöző bokor (tuja vagy más valami kerti díszbokor), a másik meg nyirfavesszőkből, vagy másvalami gályákból erősen összepréselt igazi sövény. Szintúgy megjegyzendő, hogy az akadályok olyan helyen legyenek építve, hogy számítva arra az eshetőségre is, hogyha a ló kitör, ne vigye be lovasát valami veszedelmes helyre. Az akadályok mellett lévő szárnyaknak, melyek arra valók, hogy a ló mentől kevésbbé legyen kitörésre csábítható, nagyot, sűrűt kell mutatniok, de ne legyenek szilárd anyagból, hogy a kitöréstől vissza nem tartható ló ne bukjon ezen keresztül. Azonkívül a fordulók enyhék legyenek, hogy a lovak ne legyenek gátolva mozgásuk (stride) kifejtésében. Meg vagyok győződve, ha ezen dolgokra nem fordítanak elég figyelmet, úgy igen könnyen megtörténhetik az, hogy az akadályversenyből egy steeple-chase paródia válik, még pedig esetleg egy elég veszedelmes paródia. E dolgokat tartva szem előtt, amennyire azt szavakban összetömöríteni lehet, az alábbiakban foglaltam össze a szabályokat. 1. Akadályul felhasználható, ha esetleg ott, ahol a
