Mika Károly: A vizsla parforce-idomítása. Oswald és Wörz nyomán / Budapest, Athenaeum, 1894. / Sz.Zs. 1682

Törekvésem oda irányult, hogy mindazt, mit a gyakorlat és tapasztalás jónak, helyesnek és követendőnek talált s minek helyességéről magam is meggyőződtem, felhasználjam; azt pedig, mi fölösleges, mesterkélt és az idomitást nehezítené, kiküszöböljem s y ez által állatpsychologiai alapon oly tanmenetet állítsak össze, melynek segítségével s pontos betartásával bárki is képes legyen, kevés fáradsággal használható vizslát idomítani. Nem volt szándékom a vizslászat minden ágát kimerítően tárgyaló munkát irni; a fősúlyt az idomítás módszerére és az idomítás gyakorlati érvényesítésére fektettem. Itt is azonban az átlagos használatra alkalmas vizsla lebegett szemem előtt, milyenre a legtöbb vadászatkedvelönek szüksége van. Ez alatt nem értem sem a német »Gebrauchs-Hund«~ot, mely ma még csak ideál, sem az egyoldalúan nevelt angol vizslát, mely csakis a vad keresésére és jelzésére van hivatva: hanem a szó általánosabb értelmében vett használati vizslát, mely e kettő között áll s milyenre minden korrekt vadásznak szüksége van, ha élvezettel és egyúttal helyesen akar vadászni. A vérescsapán és mint hajtó-ebet a tacskót lehet használni; ezért vettem fel függelékül a borzeb idomitását. Igyekeztem tehát az angol és német módszer közötti eltéréseket oly módon kiegyenlíteni, hogy ennek alapján — bizonyos határok között — úgy az angol IY