Mika Károly: A vizsla parforce-idomítása. Oswald és Wörz nyomán / Budapest, Athenaeum, 1894. / Sz.Zs. 1682

II. A nevelés - 3. A nevelés

kai visszük, mihelyt az ajtón kilépünk, előre szalad s minden rosz szándék nélkül, pajkosságból, mindennek neki ugrik, mi útjába esik. Ha a »viss^a!« parancsszó, vagy a büntetés nem használna, akkor mindannyiszor, a hányszor magunkkal viszszük, mielőtt a szobából távoznánk, vegyük pórázra s csak akkor eresszük szabadon, ha már jókora távolságra haladtunk. Igen kellemetlen az is, ha a vizsla megszokja, hogy bárki idegen lépjen a lakásba vagy a szobába, rögtön csaholni kezd. Ha a vizslát nem tartjuk állandóan a szobában s a körülmények olyanok, hogy czélszerü, ha a vizsla házőrző szerepet is játszik, természetesen büntetni nem szabad; de rendes viszonyok között a vizslának ezen alkalmatlan szokását nem szabad tűrni. Erről csakis folytonos intés és fenyités által lehet leszoktatni, leghamarább pedig az által, hogy ilyenkor mindig a szomszéd szobába csukjuk, mig az idegen a lakásban van. Arról, hogy a házi szárnyasokat ne hajszolja, ha egyszerű intéssel, vagy gyenge fenyítéssel nem birjuk leszoktatni, tanítsuk meg a hasalásra, s mihelyt valamit űzőbe vesz, hasaltassuk, vegyük feddés között pórázra és egy jó ideig ne engedjük szabadon. Ha azonban a rakonczátlankodása odáig fajult, hogy a szárnyasokat nem csak kergeti, de meg is öli: komolyabb óvintézkedéshez kell nyúlni. A megölt csibét vagy szárnyast jobb kezünkbe vesszük s csőrét egypárszor jó erősen a balkézzel tartott vizsla fejéhez ütjük és »pfúj7«, vagy »vigyázz /«-zal figyelmeztetjük eljárásának helytelenségére. Ha ezt 3—4 óra letelte után egy párszor ismételjük, nem igen fog többé a tyúkokra vadászni. 50