Marton Andor: Szükséges tudnivalók elterjedt kisvadunkról / Budapest, M. Kir. Földmivelésügyi Minisztérium, 1928. / Sz.Zs. 1552

23 A nyúl tehát szapora, de sok ellenség apasztja, ezért, hogy a vadászterület állománya megfelelő legyen, okszerűen kell vadászni, szigorú tél idején etetni, ragadozók ellen védelmezni. Egy kanra 4—6 nőstényt számítanak, tehát a helyes ivararány az, ha legalább négyszerannyi a nőstény, mint a kan. Az utóbbi évek nyúlbefogásainak eredménye azt mutatta, hogy az ivararány 1:1, vagyis annyi a kan, mint a nőstény, még pedig a gondozott nagy uradalmi vadászterületeken. Az ivararány azonban feltétlenül kedvezőtlenebb a községi vadászterületek nagy részén. Kímélni kell tehát a nőstényt. Vadászat közben a kannak és nősténynek, a testalkat, szín, mozgás alapján való megkülönböztetése még a nagy gyakorlattal rendelkező vadász részére is nehéz feladat, de mégis vannak jelek, amelyekből alkalomadtán majdnem biztosan következtetni lehet az ivar milyenségére. A kan sokkal óvatosabb, éberebb, mint a nőstény, amely tehát közel előttünk, mellettünk ugrik, rendesen nőstény, amelyet kímélni kell. A vadászok nagy része már a szeptemberi foglyászás közben is szívesen lő a konyha részére egy-egy nyulat, ez azonban legyen süldő, ami rendesen szintén közelről ugrik, de kisebb alakjáról könnyen fel íehet ismerni. Tartsuk szem előtt azt is, hogy a társas hajtóvadászat sok nyúl életébe kerül, mert a zsákmányoltakon kívül sok megsörétezett is elpusztul később, szolgáljon tehát szabályul, hogy ugyanazon területen egy évben csak egy hajtóvadászat tartassék. Bár a nyúl nem kíván olymérvű gondozást, mint a fogoly vagy fácán, mégis a havas, kemény teleken élelmezni kell. Ennek legegyszerűbb módja, hogy bokrokra, fákra kis köteg takarmányt kötünk ki oly magasságban, hogy a nyúl elérhesse. Ha nagyobb területrészen bokor, fa nincs, készítsünk mesterséges .etetőt, amelynek két egyszerű ismert alakja van : Az egyik az úgynevezett takarmánycölöp. Egy karót jól a földbe kell verni úgy, hogy félméteres része álljon ki. Erre két végén kihegyezett lécet kell rászögezni s a léc két végére egy-egy köteg jól összekötött takarmánycsomót ráhúzni. A másik etetőt akként készítjük, hogy néhány másfélméteres karó végeit erősen összekötjük, alsó kihegyezett végeit pedig egymástól félméterre a földbe verjük. Ebbe a kúpalakú etetőbe kötünk be egy köteg takarmányt úgy, hogy ne lógjon le egész a földig. Az etető felső részét kukoricaszárral, sűrűn vékony gallyal, vagy zsúppal, náddal befedjük, hogy a takarmányt nedvesség ne érje. Az etetés minden módjánál szolgáljon szabályul, hogy egyszerre csak 1—2 napra szóló takarmányt helyezzünk ki, mert különben a takarmány megnedvesedik, megpenészedik s a vad beteg lesz tőle. A rétiszénát általában rossznak tartják, ezt tehát ne etessünk. Ajánlatos és semmi költségbe nem kerül, ha a vadászbérlő június második felében gallyakat szed puhafákról s gyümölcsfáinak tisztogatása közben ennek levágott gallyait is összeszedi, árnyékos helyen, hogy a levél rajtamaradjon, megszárítja, kévébe kötözi s fedett helyen a télig megőrzi. A télen aztán a vadászterületen fához, bokorhoz,