Makay Béla: Verőfényben természeti és vadászképek tollal, ecsettel / Budapest, Franklin, 1905. / Sz.Zs. 1410

Erdőzúgás

«8 ERDŐZÚGÁS. nek, hol megjönnek. Mindig jobban szaporodnak. Egy lenyérnyi nyíláson már az ég azúrja is bemosolyog; olyau, mini ha szelid kék szem nézne be az erdőbe: ki busul ottbent? Ezt kérdi a fekete rigó is, mely a tisztás közelségét jelzi. Megrebben valami fölöttem ; a sudár fák koronája közt árnyék surran ki s a gótikus oszlopok alatt az árnynak is visszhangja van. Orvösgalambot ijesztettem fel. A tisztásról bekiabál egy szarka: «Ki—ki, ki—ki.» Megyek, megyek, várj; de tudom, elugrálsz addig. Ritkulnak a fák; a be-besurranó napsugarakat elfogja az erdő nimfája s az arany szalmaszállal meg-megcsiklandoz. Aranyos lesz az erdő széle, s kékes, hosszú árnyakat vetnek befelé a mohos alomra a fák sudarai. A lombozat közi beszüremlett napsugarak a szivárvány hét színében ragyognak s szincs opállá olvad lel a hamvas homály. Még egy száraz ág reccsen léptem alatt s — kint vagyok a szálerdőből. * Enyhén emelkedő, lankás hegyoldalban állok. Ezt csak tudom, de nem látok semmit. Egy pillanatra a ragyogó nagy fénytől az erdő homályához szokott szememre fátyol borult. l)c csak egy pillanatra, hogy aztán annál többel lásson. Megszűnt, elmaradt mögöttem a kriptaszag. Ezer virág, bóditó illatát hordja feléin a tisztás lágy fnvalma. Ili vagyok a régi irtás bükkös tisztásán, az erdő szivében. Nem nagy az egész tisztás, alig egy-két hold, enyhe emelkedésben éi

1 tetőt, üti mered az égnek az én kedves vén bükkfám ; oda tarlók. Ez az erdő szivének királya, tán a legvénebb óriás az. óriások közi. Nem egyedül van az irtáson ; irdatlan időktől fogva környezik az erdő vénei. Olyan ez a hely, mint a vének tanácsa, melyben fent a tetőn trónol: «a bükk». A fák legnemesebb nemzetségei a fejedelmi tanácsban mind képviselve vannak. Alant a hajtásban komoran áll a koronáját vesztett király : «a tölgy». Mohlepte derekát üde borostyán futotta be, a viharban ennek sirju el panaszát,