Makay Béla: Verőfényben természeti és vadászképek tollal, ecsettel / Budapest, Franklin, 1905. / Sz.Zs. 1410

A korcs

20 A KORCS. Hazafelé a mezőnek kerültünk. Látni akartam, ha már ennyire vagyunk, hogy viseli magát ez a «fenegyerek» a nyul mögött. * Keskeny kukoricza-tábla mellett lépegetek a tarlón. Piczi kutyám minden biztatás nélkül beszagol a kukoriczásba. Nem hatol be mélyen, csak a szélén lépeget nagy kényesen és lustán veti át magát egy-egy terpeszkedő tökön. Egyszer csak megáll. Majd szimatolva futkos köröskörül. Hol bent a kukoriczában, hol kivül a tarlón. Megvan. Megtalálta — valaminek a nyomát, a melyet most megugat s őrült futásban követni kezd. «Van, van, van. Megvan, megvan, megvan.» Meg ám. De hol? Ott búvik ki a kukoricza-tábla végén egy vén kan nvul s nekivág O 01/ J O a rétnek. Piczi se lát, so hall. Nyomában utána s olyan kínos csaholás! visz véghez, hogy a liget is visszaugat. Messze elől a menekülő kani s utána a nyomát ugató «dakszli ojtvány». Mindinkább távolodik az őrült hajsza zaja, végre már csak egyegy tompa vakkantás, nyisszanás hangját veri fülembe a futókról fuvó szél. Magamra maradtam. Piczi ugyancsak itthagyott. Én is otthagytam a kukoriczást s a répatáblát kezdtem róni. Hátha a levelek hüsében vaczkot kapart a nyul. A mint csendesen bandukolok végig a smaragdzöld táblán, egyszer csak szemben velem olt lálom, hol négy, hol három lábon koczogni az én elveszett Piczimet. Olyan keserves pofát vág, olyan elszontyolodott, hogy szinte szánni kezdeni. «Ugy-e hékás, jól megbökte a talpadat a tarló, vagy tüske ment bele.» Már panaszkodni akarna, mikor — usgyi — kivágódik vaczkából egy köztünk szorult süldő s a szegény gyámoltalan hamarjában azt se tudja merre fusson. Piczi rögvest azt is elfelejti, hogy eddig három lábon állt. Négy lábát se tudja hová tegye, egyszerre olyan dühös lesz. Ez aligha nem azt hiszi, hogy most is az a nyul ugrott fel előtte, a melyet előbb a kukoriczából vert ki s hiába hajszolta be utána a rétet.