Makay Béla: Hegyen-völgyön, Természeti és vadászképek a szerző tollrajzaival / Budapest, Franklin, 1911. / Sz.Zs. 1428

Óriások temetője

ÓRIÁSOK TEMETŐJE ii a szénapetrenczeformájú Oszterva és közöttük, hatalmas, széleshátú bástya gyanánt a fenyvesaljú Bástya. Mintha nem is csak otromba, érzéketlen kőtömegek lennének. Szinte érzem hatalmas szivük dobogását, mely megrepeszti kőbörtönének falát. Olyanok, mint megannyi egymásra omlott, harczban elhullott, kővé vált óriás. De hát hadd beszéljen Misó. * — Bizony uram, azok. Óriások temetőjében vagyunk. Óriások voltak ezek a hegyek mind. Nekik is az okozta vesztüket, a ki az én Markámat megölte. Kettecskén, csendes boldogságban laktunk a völgy kis házában, tudod uram, ott a tavacska mellett, a melyből a Fehér-Vág egyik ága fakad. Nem kerestünk senkit; nem keresett senki. Akkor még nem vadásztak annyit errefelé az urak. — Misó, talán féltetted is az asszonyt? — Mitől, kitől, uram ? Hej! pedig szép asszony volt Marka! Gömbölyű arcza rózsaszin, mintha rózsagyökérben mosdott volna. Szeme nefelejtskék, mint a tengerszem, melybe belémosolyog az ég. Lazán fonott haja aranyos napsugárnyaláb. Ingó-ringó, könnyű járása volt, mint az őzikének; a mohán lépte nyomot se hagyott. De ha kellett, zergekönnyüséggel ugrott át széles sziklahasadékokat, a melyekben a halál leselkedik. Együtt járta velem az erdőket, bérczeket. Ismert minden hegyet, völgyet, forrást, tavat, ösvényt. Csak a Krahulcso-völgyet és a Gonosz vizét nem. Megmutattam neki