Makay Béla: Hegyen-völgyön, Természeti és vadászképek a szerző tollrajzaival / Budapest, Franklin, 1911. / Sz.Zs. 1428

Liba-les

LIBA-LES 205 Könnyű homokfutóm himbálódzik a feltört, sáros dűlőúton. Mögöttem messze elmaradt a falu s a mezőn bujdosó szellő csak néha-néha hoz felém szaggatott hangokat: kutyaugatást. Az utolsó faluszéli ház mérges komondora még mindig utánunk ugat. A dülőút két oldalán aszott tarló és friss szántás egymást váltja fel. A tompa színek egyhangú skáláját helylyelközzel zsenge őszi vetés, szemnek jóleső, üde, világos zöldje, élénkíti. Zöld foltok a természet kopott szürke-barna téli gúnyáján. Puszta a mező; a meddig csak ellátok rajta, alig van egy-egy, kopasz akácz határfasor. A mesgyékből is kidobta az eke már a gazt s alig mered néhány tányérvirág száraz torzsája az ugarnak maradt földeken. A döczögős dülőút árkolt is nem is; mert bizony úgy van az, hogy betömte az árkot, a hi már a mezőre dolgozni jött. Ha magasabb a töltés s az árok alatta mély, fenekére összefagyott hó lapul, melyet nem olvasztott még el a márcziusi nap langymelege. Oh! még a tavaszi napsugár csókja nem tüzes. Tüzesen, mint a szenvedélyes asszony, csak nyáron csókol. Ez a csók megizzaszt, éget és elemészt. A nap tavaszi csókja még szűzies. Ifjú leányka meleg, bársony ajkán születik e csók, mely lángra nem lobbant, el nem emészt, de megbizsereg tőle egész valónk. Nem az szomjazik ilyen csókra s nem az hevül, a ki kapott, hanem az a kis leány, a ki adott. A tavaszi nap is addig csókolgat, míg nyárra egészen neki hevül s már — mint a tüzes asszony — maga is hevíteni tud.