Makay Béla: Hegyen-völgyön, Természeti és vadászképek a szerző tollrajzaival / Budapest, Franklin, 1911. / Sz.Zs. 1428

A pisztráng-király

A PISZTRÁNG-KIRÁLY 153 dott százados almon pedig kékesfekete fenyősátrak terpeszkednek. Hatalmas faóriások, égbenyúló fekete alakok környeznek. Sötét ruházatával a földet söpri a jegenye és luczfenyő, míg a csúcsáig meztelen sudarú erdeifenyő a rémülettől égnek meresztett karjaival engem is ijesztgetni akar. Semmi nesz. — — — A csend oly mély, hogy szinte színe van. A lilának, kéknek és feketének minden színárnyalatából szőtt sötét burnusába burkolódzott a hűs nyáréjjelen a havasalji táj és reggeli színdús, pompás köntösét még nem öltötte fel. Toilettejéhez hiányzik még a napvilág, a ragyogó napsugárnak aranyos hímpora. A rigófüttyös, szajkólármás, pintyszózatos sudár oszlopok nyirkos hüsében oly halotti csend, fagyasztó némaság vert éjjelre tanyát, hogy még a hulló tűlevél zizegésére és korhadt ág reccsenésére is meg-megrezzenek. Ez az erdő csendjének a hangja. — Ide a magasba még a völgy mélyében szakadatlanul duruzsoló hegyipatak csobogása se ér fel, mert útközben fáradtan elpihen. De szinte kivánatos, jólesik a megrezzenés, mert vérem pezsegni kezd, érzem, hogy élek, hogy a hegygerincz fekete gránittömbjei közt a nagy mozdulatlanságban még magam is kővé nem váltam. Tompa egyenletes kopogás üti meg feszülten hallgató fülemet: mintha abból a májmohos, puha szőnyeggel borított, görgeteg gránittömből szólna, a melyen mozdulatlanul ülök. Kop, kop. — — — Szívem kopogását hallom. A nagy csendben — a hallgató, néma világban — mily