Lendl Adolf: Uti levelek két világrészből / Budapest, [s. n.], 1911. / Sz.Zs. 1551

A kis-ázsiai postás

52 hoztak. (Megjegyzendő, itt szabadon járt, csak az útra vasalták meg a két kezét. Szegény, ugy sem szökik többet!) A postatiszt tudomásul vette. Sem irás, sem átadás; nevét sem kérdezte a rabnak. Névtelen ember az most. Ki tudja, mi lesz belőle Koniában. Konstantinápolyból intézték a sorsát és a szultán parancsa szent. Pedig dehogy tud róla a szultán. Már magasan fent járt a kocsi a szük völgyben és csak néha-néha hallottuk a távoli csengők elhaló hangját. Készülődött a postatiszt; lova után nézett. Ekkor mi is előállottunk kérésünkkel: vinné el egyetlen levelezőlapunkat és küldje tovább Eregliből. Azonban bélyegünk nincs, pedig még kellene ráragasztani egyet. Nevetett a hatalmas ember. Elmegy a levél igy is, nem fog elveszni. Bélyegzője ugy sincs, de majd átadatja a lapot — hová is küldjük? Mert ő a mi Írásunkat olvasni nem tudja. — Konstaninápoly felé, Budapestre, a hol Gül Baba nyugszik. — Ott lesz a levél. Kérdeztük, hogy eresztheti előre a kocsikat a sok pénzzel és a rabemberrel ? Majd utóiéri őket, mondta, mert hallja a csengőiket a csöndes éjszakában és nem is kell itt felügyelet. A török világban nem vész el semmi, a mi a másé. A fegyveres szaptié is csak azért jön vele, mert az európai császárok igy kívánják. Féltik a postájukat az idegenek ok nélkül. Azután felült a lovára. Köszöntött és elvágtatott. A szaptié nehezen indult utána. De a szultán igy akarja; megindult hát ő is. A terraszon eloltották a lámpát és mi a sötétben maradtunk. Lemosolygott ránk a telihold s mi még sokáig hallgatóztunk: szólnak-e még a csengők a messze fölkanyarodó útról, a kisázsiai posta halkan csilingelő, szépen szóló csengői ? És viszik-e hírünket a távoli hazába, a hol aggódva várják, a kikre szeretettel gondoltunk most? És elvitték. Megtudtuk később: idején megérkezett a bélyegzetlen lap Budapestre. Az egyetlen, a mit a Tauruszhegység területéről küldhettünk.