Lendl Adolf: Uti levelek két világrészből / Budapest, [s. n.], 1911. / Sz.Zs. 1551

Elfogyott az édesvizünk!

76 a ki most, épen a mikor az Atlanti-óczeán kellő közepén voltunk, mégis csak megtréfált bennünket és kilyukasztotta a nagy kondenzátort. Elénk riadalom támadt ezért köztünk; dult-fult a kapitány, izzadtak a gépészek, de mindhiába, rá kellett fanyalodni az édesvíz közvetetlen fogyasztására és minél előbb partot keresni. Legközelebb esik Pernambuco. Oda irányítottuk tehát a kormányt, Brazília sarkának. Rengeteg mennyiség ám nyolcz köbméter viz naponta. Még hét-nyolcz napi út előttünk. Szinte féltünk, hogy addig se birja a rettenettes következetességgel követelő gép és akkor mi lesz velünk ? Viz nélkül megrekedünk a nagy vizén és elvisz bennünket az áram vagy a szél, a míg más hajó, vagy a véletlen szerencse valahol föl nem fog. Ha közben szomjan nem halunk! mondják hozzá halkan a félősebb lelkek és az estebédnél talán kivétel nélkül egy-egy pohárral többet ittunk, — mert hátha holnap már nem kapunk ivóvizet, — hogy igy is tovább bírhassuk. És a hogy igy aggódva este ismét kiültünk a fedélzetre és szinte lestük, miket kiáltoznak le a magas parancsnoki hidról az ide-oda siető matrózoknak, meg figyelemmel olvasgattuk, zakatol-e még oly gyorsan, mint azelőtt, a forgó csavar tengelye ? hát reménykedve, képzelődve némi enyhülést véltünk észrevenni a kapitány és a tisztek szavaiban. Már az egyenlítő közelében jártunk. Ma délben épen az ég legtetején és közepén a fejünk fölött volt a Nap. Különösen lepi meg az európai embert ez a sajátságos tünemény. A harmincz méter magas árbocznak nincsen árnyéka, mert a nap sugarai függőlegesen felülről érik a csúcsát. Az egész nagy fának az árnyéka csak egy pont, a mely épen a lábába esik. Az álló embernek meg épen csak az utazósapkája tetejére tűznek le egyenest a forró sugarak. Ilyenkor pont hat órakor kel, este hatkor meg nyugszik a Nap és az éjszaka épen olyan hosszú, mint a nappal. Ebben az időben voltunk mi, a mikor jót-rosszat sejtve, nyugtalanul néztük, mint siet le a szemhatár szélén a most szinte kedvesen mosolygó, előbb még sárgán nevető fényes korong, mely egész nap hevesen tüzelt ránk. Ha hosszantartó szürkület következett volna mostan, a mely borongásával lassan átszenderedik a kezdő éjszakának ránk nehezedő sötétségébe, bizonyára félelmetes sejtésbe rin-