Lázár Kálmán (szerk.): Természetbarátok és vadászok évkönyve. Pest, 1867. / Sz.Zs. 1446

Brehm Lajos: A madarak kedélyessége

87 vele. Fölötte nevezetes a barátság is, mely egy . a már emiitett báró Seyffertitz birtokában lévő szirti sas és egy gatyás ölyv között kifejlett. Ezt szárnyszegetten eledelül adták volt be a szirti sas kalitkájába. Midőn a szegény ö 1 y v a rárohanni készülő hatalmas ellenséget megpillantá, egész alázattal egy zugba vonult, s oly fájdalmas és szánalomért esengő szemmel nézett föl a sasra, hogy ez nemcsak meg nem támadta, hanem azt is elnézte, hogy a később elébe tett más eledelben részt vett, s azontúl a legjobb barátságban élt vele. Az ölyv egyszer valahogy kibútt a kalitból, mire a sas nagyon szomorú és nyugtalan lett, s nyugalmát csak akkor nyeré vissza, midőn az egy félszerben elfogott gatyás ölyvet ismét kalitjába tették. De nagyon barátságosak a madarak sokszor más élő lények iránt is. Volt nekem egykor egy fiatal bibiczem, mely szobámban együtt lakott egy kopóval, s oly bizalmas lábon élt vele, hogy mikor az eb a kályha alatt heverészett, a madár rendesen átszaladgált rajta. A fennemlitett daru szoros barátságba lépett, nővérének halála után, a jószágbeli bikával és sokszor több óráig állt mellette. Hihetőleg a nagy állat erős hangja vonzotta oda. Ámde legvilágosabban mutatkozik a madarak kedélyesssége szeliditett állapotukban, az ember iránt nyilatkozó ragaszkodásból. Minden madárkedvelő tudja, hogy a szobában tartott madarak gazdájokat, kivált ha maga eteti őket, nemcsak ismerik , hanem meg is szeretik, s ennélfogva ezt, mint ismeretes dolgot, mellőzöm. E helyett három példát hozok fel, megmutatandó, mekkora szeretettel ragaszkodnak a szobában tartott madarak gazdájokhoz. Volt egykor egy nősténymadaram, ivadéka egy párnak, melynek himje t e n g e 1 i c z, nősténye pedig kanári veréb volt. Erzsinek hittük. Valahányszor etettem, mindig nevén szólitám, mire ö gyöngéd hivogató hanggal felelt. Egyetlen leányunk négy havi betegsége alatt és halála után, a szólitgatással könnyen érthető okoknál fogva felhagyván, ez nagyon busitotta a kedves madarat, s mindig szomorún tekinte rám, valahányszor eledelt vittem neki. Végre valami három hónappal szeretett leányunk fájdalmas halála után a kedves állat ismét az ö gyengéd csábhangjával nézett rám, mi annyira meghatott, hogy újra nevén szólitám én is, mi fölötti örömét minden módon ügyekezett kitüntetni. A boldogult gróf Gourty-Droitaumont Bécsben, kivel együtt adtuk ki munkánkat a szobabeli madarakról, vagy száz ilyen madarat tartott. Ezek annyira szerették, hogy valahányszor utazásaiból visszatért, han-