Lázár Kálmán: A szabad természetből, Képek és vázlatok / Pest, Szent István Társulat, 1873. / Sz.Zs. 1689

IV. Az erdők dalosai.

51 IV. AZ ERDŐK DALOSAI. hozzánk, mikor a többi dalnokok szebb hazát keresni messze távoztak. Ok akkor sem hagynak el, hanem valódi jóbarátokként vigasztalnak a szomorúság napjaiban. Mindenütt ismerik az igénytelen vörösbegyet. Emez élénk, fényes feketebarna szemű, olajszin hátú, narancsvörös mellű, mozgékony, örökvidor madárkát nem csak ismerik, hanem sok helyen fél házi-madárnak tekintik. Nem is lehet őt nem szeretni, annyi kellem, annyi jó tulajdonnal bir. Akaratlanul is szemébe ötlik mindenkinek az életvidor, pajzán, bizalmas lény. Olyan ő, mint a szeretetre méltó, vidám, szellemdús fiatal leány, ki akaratos fejébe vette, hogy környezetét meglióditja, mi neki rendszerint sikerül. Mindig derült, jókedvű, mintha övé volna az egész világ. Mi gondja is lehetne ? 0 kevéssel beéri, azt a keveset pedig könnyű beszerezni, mert hisz nyáron itt talál mindenütt mindenféle bogyót, s ha a zordon évszak beálltával kifogy ezen táplálékából is, miért aggódnék azért? Elmondja a költővel: » . . . . ah, miért gondoskodnám ? Jó az Isten, majd gondot visel reám.« S ez alatt magát gondolva, könnyedén szárnyra kel és elutazik Dél-Európába vagy Éjszak-Afrikába, ha pedig röstelli az utazást, s nincs épen csikorgó hideg, no hát akkor elhagyva az erdőt, ligetet, beállít a falusi lakok udvarába, bekopog a kunyhók ablakán, hisz onnan sem űzik el, ott'is hull vagy 4*