Lázár Kálmán: A szabad természetből, Képek és vázlatok / Pest, Szent István Társulat, 1873. / Sz.Zs. 1689

I. Kell jönnie

4 I. KELL J

ONIE. Terünk, a nyugalmat adó hajlék szük kezd lenni számunkra. Epedve tekintünk ki ablakunkon, ah! de ott künn minden oly kietlen! Láthatárunk nehéz szürke ködbe vész, eltűnnek szemeink elől a távoli hegyek, el kertünk fái, el minden, minden, s a szótlan tovahaladó embereket is oly homályos korrajzban látjuk, mintha csak bolygó árnyak volnának. Yégre tünedezni kezd a sötét lepel, itt-ott átlátszik az ég azúrja, s az első fénylő meleg su^ár kezd játszadozni ablakunkon. Csak egy sugár, s minő bűvös hatása van! »A kikeletnek most már jőnie kell!« mondjuk föléledve, és szemeink örömsugarakat löveinek. De örömünk nem tartós. Láthatárunk ismét elborul. Zord hófergeteg vonul tova. Az éjszaki szél ismét kiliüti a léget, s az olvadni kezdő jégcsapok ujolag mereven csüggenek alá. Ismét csalódtunk! Csalódott velünk együtt sok más lény, s az aranysugár hitegetésébe bizva, bizalmáért életével lakolt. Ott a verőfényes oldalon: »egy almafa kérgének hasadékából lepke röpült ki. Ah! a szegény pára el van veszve! meg kell halnia a hideg légvonat által érintve. Fájdalom !»a lepke sorsához hasonlíthatók gyakran a fiatal sziv eszményei és első édes reményei, melyek a merev, hideg valóságnak áldozataivá lesznek.« Nem ritkán azonban önámitás, türelmetlenség vagy rövidlátás okozója a keserű csalódásnak. Magát a természetet is ki akarnók forgatni sarkaiból, s e miatt minmagunkat büntetjük.