Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.

Október

58 szárnyasok összeszedését, nehogy hívatlanok kezébe jutva, szerencsétlenségek okozóivá váljanak. Különösen a czigányok körmére kell ügyelni, mert ezek nagy kedvelői a „hullott"' pecsenyének s fogalommal se birnak arról, hogy egy „jó" varjú-trakta után „a rajkók még le is degelhetnének á pátkáról" ... Ha mérgezett falatok vannak kint, jó a vadászebeket is szemmel tartani, mert a kutyafélét — nagymessziről megérezvén a döghús és vér szagát, — elviszi az orra ; ha tehát nem vigyáznak rá, könnyen elpusztul. Ily módon pusztul el aztán sok csavargó paraszt-kutya is, — melyekért azonban nem kár. — Kóbor ebeket, macskákat, görényt nyáron a következőképp irthatjuk legbiztosabban : Tudvalevőleg minden szőrmés ragadozó éjjeli kószálásai alkalmával utakon teszi járlatait s csapásokon, ösvényeken, vadváltókon s eféléken halad- s vált át egyik helyről a másikra, hogy szőrméjét a harmattól megvédje. Tehát az ilyen vadjárók önkényt kínálkoznak a fogás czéljára s mindig nagy sikert Ígérnek. A fogóvasat (ha nagy a terület, többet is lehet alkalmazni) a váltó szélére — ha lehetséges bokor, vagy fa mellé — állítjuk fel tehát, csalfalatul frissen lőtt nyulat, lapint vagy galambot (gerlét leghamarább keríthetni) alkalmazunk, de nem a vasra helyezzük, hanem felakasztjuk a vas fölé (tehát a vas a csalétek alá jön) olyformán, hogy a ragadozó csak némi ágaskodás vagy ugrálás útján juthasson hozzája. Ha szárnyast használunk csalétekül, czélszerű a fedett vasat tollakkal beszórni, úgyszinte a váltóra is szórni tollat, hogy a ragadozó figyelmét feléleszsztik véle. Ha aztán másnap reggel a vas után nézünk, a legtöbbször fogva találjuk benne az óhajtott kártévőt. A hivatásos vadász mesterségében való szakképzettségét a fővad körüli összes ismeretekben való alapos tájékozottság tanúsítja leginkább. A nyomozás és csapázás, a cserkészetek helyes vezetése, a megsebzett vad utánkeresése, a sebvéren való eligazodás képessége, a vérebbel való munka s általában a szarvasvadászattal összefüggésben álló gyakorlati ismeretek alapos tudása nélkül, melyek e lióban érvényesíthetők legfőbbképpen: a „szakvadász" jelzőre hivatásos vadász igényt nem tarthat s méltóan szarvaskést nem hordhat oldalán. — Egyik legfőbb fontosságú ezen ismeretek közül a sebjelzés mikéntjének és a sebvér ismertető jeleinek tudása. Minden szarvasvadász előtt ismeretes dolog az ugyanis, hogy a meglőtt csülkösvad, legkivált a szarvas, csak ritka esetben marad helyben — úgy, hogy „tűzben rogyjék össze— gyakran még ha a legérzékenyebb részén lett is találva. A legbiztosabb az, hogy a vett (esetleg talán halálos lövés) daczára is egy darabig még elmenekül a lövés helyéről s távolabb rogy össze s leheli ki páráját, — vagy pedig ha elhibázva lett, végleg a világba megy. Ennélfogva igen fontos a vadászra nézve azt tudni, vájjon a vad egyáltalában találva lett-e s hol, melyik részén? Halálosan-e, vagy csak könnyen sebesült? — mit a jelzésből és sebvérről ítélhetünk meg és bírálhatunk el a kapcsolatos körülmények tekintetbe vételével alaposan s a legtöbbször teljes biztonsággal, amelyre aztán a vad megkerítését czélzó okszerű eljárásunk mikéntlenjének feladatát alapíthatjuk. Szóval a szarvasvadásznak ismernie kell a a lövés hatását és milyen voltát, — amit a vadnak a fegyverdurranás alkal-