Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.
Október
48 biró agancsos a féltékenység végsőig fokozódott izgatottságával kerülgeti, őrzi háremét s vadul tekintgető szemeiben szinte lángol a harczkész ingerültség és fékezhetetlen szenvedély egyre éledő tüze, melyet csak vér, vetélytársának gőzölgő meleg vére képes csak kioltani. Majd elcsendesedve, haláltmegvető nyugodtsággal várja a bömbölő szózatokra felelgető s a háremet e közben mindinkább megközelítő ellenfél közeledését, míg végre tüzes, haragos tekintetük egymásba lövel s pillanatra mintegy leszegezi őket az a varázslat, melyet vad tekintetük riasztó igézete magában rejt. De ez csak egy pillanat. A másik perczben már lehajtott fővel, szilaj bikák módjára rohannak egymásra s felhangzik az agancsok csattogó zaja, a tülekedés zöreje, mely távolról úgy hat a fülhöz, mintha kemény pálczákat vernének egymáshoz valahol. Eközben halált megvető elkeseredéssel, azonban teljesen némán, hangtalanul vívják párbajaikat egymással, az ekként összetűzött szerelemi bajnokok, csak prüsszögő leheletvételük szaggatottsága árulja el a szívükben lángoló ádáz indulat és szenvedély tüszködését. Az aczélerős idegek és inak megfeszülnek ilyenkor; a paták meg-megdobbannak a talajon s a megfeszített hátsó lábak szinte a földbe tapadva biztosítják azt a szilárd pozicziót számukra, melyen a győzelem koczkája függ s amelyből kimozdulni egy a letiportatás veszélyével. így folyik a mind hevesebbé váló küzdelem s ha csak nem nagyon egyenlőtlen erejű állatok állnak egymással szemben, egyikük se tágít a végkimerülés határáig. Újra és újra összemérik erejüket, csattogó fegyverüket: a félelmes agancsokat, míg egyszer csak a hatalmas szem- és vendégszemágak mélyen fúródnak a ziháló szarvaskebelbe, vagy az egyik fél oldalán vernek halálos sebet — és vér festi meg az erdő gyepét. A legyőzött hang nélkül összerogy, kicsordúlnak könyei, — míg teste felett a királyi ellenfél menydörögve zúgó harsonája hirdeti véres diadalát erdők-bérczek világának, melyek tovakiáltják, messze-messze küldik a győzelem érdes hangjait . . . Nem ritka eset, — kivált igen ágas-bogas fejdíszt hordó szarvasoknál, — hogy küzdelem közben agancsaikkal annyira egymásba bonyolódnak, hogy a legnagyobb erőmegfeszítéssel sem képesek egymástól elválni. Ilyenkor néha, a nagy erőfeszítés folytán, az egyiknek, a gyengébbnek nyaka törik; de általában az összebonyolult agancsosok nyomorultan pusztulnak el. — Az agancsosok küzdelmei alatt a tehenek színleg vagy tényleg (?) egészen közönyös magaviseletet tanúsítanak; hanem az alkalmat felhasználó gyenge, siheder-szarvasokkal azért szívesen enyelegnek és a tilosba járó fiatal adoniszok udvarlását éppen nem utasítják vissza. Végül megjegyzem még, hogy midőn az agancsosok minden-untalan erőpróbálgató agancscsatákat kezdenek, amelyeknek azonban komolyabb jelentőséget tulajdonítani nem lehet, — akkor már az üzekedés nemsokára kezdetét veszi s az agancscsörtölés az első jele annak.
