Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.

Július

520 kétségbevonhatlan igazsága felett, hogy „a szerelem setét verem" . . . Ám a priicskök muzsikálnak tovább részvétlenül; csak a szúnyog siratja el a szegény Adoniszt és a szentjános-bogárka gyújtja meg gyertyáját, hogy illendő gyász légyen az elmúlásán. — E hóban sokan az oly madarak közül, a melyek évente csak egyszer költenek, elhagyva állandó vagy ideiglenes tartózkodási helyüket, családonként csatangolva czigányéletre adják magukat. Azért észlelhető szinte nap és nap mellett mind nagyobb élénkség tavaink és mocsárainkon és kivált estenden mily mozgalmas kép tárul most is már a figyelmes szemlélő elé! Mikor a hanyatló nap bágyadt sugárai halvány színben kezdenek ragyogni a nádak czímerén, aranyló lazurt vetve a nimfeás vizek csillámló tükrére, — akkor a lég, mint egy parancsszóra, a távol nádasok felé húzódó viziszárnyasokkal lesz teli, melyek egyenként, csapatostól, vagy különös geometriai vonalakat írva le ússzák meg a kéklő magasságot. Majd kezdetét veszi a láp madárhangversenye. Minden oldalról vákogás, süvítés és éles fütty hangzik fel, hogy szinte cseng-bong a láp a riadó hangok ezreinek kábító zajától. A víz tükrén játszódó, szárnyaikkal csillogó vizgyöngyzáport felverő kacsanép kedélyes hápogása, vöcskök nyerítése diadalmasan hangzik ki a zagyva khaoszból, melyre czifra gurrogással felel a renyhén mindig egyhelyben úszkáló szárcsák fekete serege. Magasan a rét felett gyorsan vonuló snefffalkák láthatók, majd a hófehér sirályok selymén csillannak meg a lemenő nap bíborosra festő sugarai. Időnként nagy, sötét árnyak is csúsznak át a magasban, bejelentve egy-egy hangzatos vakkantással gémvoltukat, nagy ijedelmére a porondon szertefutkosó apró száralóknak, melyek eszeveszetten kelnek szárnyra s hangos füttyögéssel figyelmeztetik gyorslábú és szárnyú nemzetségüket. A bíbicz is ijedten jajgatja el magát s iszkódik kifelé az ismeretlen veszedelem elől — a mi nincs. — De jönnek a sereglyék, a czuczilisták. Zavargó fellegeik már messziről feltűnnek. Nagy hnssanással rebbennek a nádasok mentén — le-lecsapva, meg ismét óriási zsivajgással légbeszóródva s tovahúzva más tanyát keresni. Eközben nagy zúgások is lesznek hallhatók; mintha nagybőgőt stimmelne valaki. Azok a nagy lápi bogarak, melyek kiröpülnek a vízből és bolond fejjel nekimennek a nádnak, nagyokat koppanva rajta. De jönnek másfélék is, felkerekednek a szúnyogok és szép muzsikához kezdenek; azok a másikak bogoznék hozzá. A pólimadár meg a klarinétot fújja nagy keservesen, a mibe belelármáznak a békák, hiába hurrogat nekik kinn a kaszálón a haris. A hold is feljön, a fényes pofájával nekifordul a víznek, a mibe fehér bárányfelhők képe ragyog. A vonuló sneffek füttyölése még hallatszik, zizeg a kacsa szárnya is a magasban, de mindig gyérebb lesz a mozzanat; csak a nád sír, a mikor az esteli szellő tépássza a bóbitáját. Lassanként aztán elül a legcsekélyebb nesz és mozzanat is és álmatag nyugalom üt tanyát a lápok világában. A hold mélázva halad tova régi országútján, ezüstfátyolát ráteríti a fűzekre, a fel-felcsillámló vizek rónáira. Virrasztja a lápok álmait.