Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.

Szeptember

38 kiterjedt, tehát cserkészetek alkalmával — már csak a kevesebb vad miatt is — részletesebb és hosszadalmasabb járás-kelésre kényszerítő vadászterületen: a rendszeres cserkész-úthálózatok tényleg jobban megfelelnek a czélnak — kivált akként rendezve azokat, hogy a fősúly kiválóan az egész területen át lehetőleg párhuzamosan vezetett fontakra (a terület terjedelméhez képest minél többre) helyeztessék. Ezen főútakból aztán mellékutak ágazzanak szét s amazok összekötőídákkal kapcsoltassanak össze. A párhuzamosítást illetőleg különös súly fektetendő erre a hegylejtőkön s arra, hogy mindig egyenes irányba fussanak le; miért is minden akadály, mely az egyenes vonalban esik, amennyire csak lehet, eltávolítandó. Kitéréseket legfeljebb csak legyőzhetlen akadály esetében szabad használni. Ellenben a vad által kedvelt és megszokott tisztásokat 70—80 méternyire mindig ki kell kerülni, rajtuk át, vagy közvetlen melettük vezetni a cserkészútat meg épen nem szabad, mert az így vezetett útakon való járás a vadat (őzet, szarvast és dámvadat egyaránt) nagyon nyugtalanítja és ha kedvencz helyei ily módon mindig érintve lesznek, ennek következtében elhagyja azokat és más, kevésbbé nyugtalanított helyre vált át. — Az útakat (illetve cserkészösvényeket) legfeljebb 34 cm.-nél szélesebbre sohase csináljuk, mert a használat és az évenkint való tisztítás folytán úgyis mindig szélesebbé, de mélyebbé is válnak azok. A nagyon kimélyült cserkészút azonban — kivéve homokos helyeken — járásra éppen nem alkalmas, nehezebben is tisztítható, miért is a mélyebb helyeket feltölteni épen nem felesleges és ahol az út patakon, szélesebb ereken, árkokon s más eféle mélyedéseken vezet át, hasított fadarabokból lehetőleg szilárd hidak létesítendők. — Az összekötő-útak vezetésénél mindig tekintetbe kell venni a helyi viszonyokat. Például ahol a főútak közel vannak egymáshoz, a hegygerinczek pedig nem nagyon meredekek: a diagonríl irányba vezetett egymást keresztező összekötő-út leginkább megfelel a czélnak. Hiba volna azonban ily helyeken a kígyózó vonalba vezetett irány s már egyrészt hosszúságánál fogva is czélszerűtlen és fáradságos. Emezen ellenben a közlekedés minden irányba elég gyorsan és elég kényelmesen történhetik, amellett pedig a vadászterületnek jelentékeny részét magában foglalván, több reményt nyiíjt a vaddal való találkozás esélyére. — A mellékútaknak kevés szerep jut s inkább csak arra szolgálnak, hogy nagyobb kerülők nélkül egyes pontokat hamarább megközelíthessünk, péld. a vadásztanyához minél gyorsabban eljuthassunk stb. Végül a fönt előadottaknak egyben-másban való kiegészítéséül, egy tapasztalt, egykor híres vadász idevágó okszerű utasításainak ismertetésével zárom e fejezetet a következőkben: Hullámos, vagy oly területen, ahol sok és különféle irányú vak-út nincs, a kellemes és sikeres cserkészetnek főkelléke a cserkészösvények rendszeres és oly hálózata, melyen a vadászterület minden részébe eljuthatunk, hogy a vadat bármely légáramlattal belophassuk. A közönséges gyalogúinál nem szélesebb cserkészösvényeknek elkészítése igen egyszerű és gyors munka, mert csak a gyepréteget kell eltávolítani s az így készített ösvényből a lehullott leveleket s a lépés alatt recsegő apró ágakat kell elseperni. A fő gond az ösvény irányának s az egyes ágak egymástóli távolságának meghatározására fordítandó. Róna vidéken az ösvény lígy vezetendő, hogy minden bokor és facsoport fedezésül szolgáljon s hogy abból minél messzebbre lehessen ellátni; dombos helyeken a cserkészútak a völgyek irányát követve az oldalokon úgy vezetendők, hogy azokról úgy a völgyes, mint az oldal emelkedését dominálni lehessen. Ha a hegyoldal oly magas, hogy a völgy fölötti első vonalról fellátni és fellőni nem lehet, az ösvény egész hosszában serpentine szerűen a tetőig vezetendő. Minthogy minden vad, a nyúltól kezdve a szarvasig, kivált reggel, midőn úgy a vágás, mint a szálas erdő még harmatos, vaklítakon szeret járni, ezek a cserkésző ösvény főirányából kiszakadó ágakkal az ösvényhálózatba beleveendők, de oly módon, hogy az ösvény a vak-útat fedett s alkalmas leshelyül szolgáló ponton érintse és hagyja el. A sózók a cserkészösvény által annyira megközelítendők, sőt ha lehet, bizonyos távolságra olykép kerülendők körül, hogy azokra reá látni és a talált csapáról a sózóról távozott vad mennyiségére, fajára, minőségére és az általa követett irányra következtethetni lehessen. A párhuzamos, de kereszt-ösvényekkel egybekötött fővonalak, a terepviszonyok és az erdőállomány minőségéhez képest