Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.
Szeptember
27 getésként jelentkezik a madárélet zaja is — s fent a bérczeken, avagy az örökhó nagyszerű birodalmában, ahol „egetvívó" sasmadarak rikoltják harczi riadóikat: csak néha-néha hangzik fel egy-egy tompa, szinte ünnepélyes dörej, mely száll bérczről-bérczre, egy-egy fejedelmi agancsár, könyharmatos szemű őzike, avagy a havas bérezek nemes „kampós vadjának", a zergének a halálát jelezve, — de egyszersmind véghetetlen örömnek a hirdetője is, mely a hallgatag, komor vadon közepette boldog vadászszívben ontja lángjait és vérbe mártott diadal-jelvény hirdeti ama bizonyos golyó dicsőségét, amely oly jól talált . . . Kétségkívül az a nemes ősi szikra, mely a legférfiasabb szenvedelem, a vadászszenvedély iránt lelkesít •— a természet imádatából, az ég kékségéből, virágok illatából, madarak szólásából, napsugárból, csillagragyogásból merítve sugalmait, az isteni ihletés szülte felemelő érzéket a természet örökszép poezise iránt, -—- csak a fogékonyabb férfiúi lelkületet szállja meg. Mint ahogy a szerény polgár szívét megilleti, épp úgy a rang, a születés szédítő magaslatán is behatol a szív redőibe a lelkesedés szikrája a tegezes istennő iránt — az édes kényszer érzetével, hogy lábaihoz helyezze a hódolat pálmáját. És méltán. Mert vájjon van-e még egy másik olyan herróniája az olimpusi fényes egyvelegnek, melynek kegyei Diana istennő csak egyetlen mosolyával is felérnének! Például mi ahhoz képest minden múló mámor, minden földi élv, melyet a fenséges természet ölén, az Isten napsugaras ege alatt egy jól sikerült szarvascserkészet előidézni képes?! Kalypso márványkeblét el lehet felejteni s minden édes álom ködbe vész, — de azok a mozzanatok, lelki gyönyörök, melyek ily kalandokhoz fűződnek, benyomásaikkal kitörölhetlenek maradnak emlékezetünkből. — Még ezüstfényű csillagszemek szórják alá rezgő sugaraikat az erdő koronájára, midőn már a csendes vadon misztikus világába ragad ki bennünket a szenvedély. A bokrokban álmodozva zeng az aranycsőrű dalnok méla fuvolája, a völgyekben fülemile csattog az „erdő vadbogán" s távolról a fenyveskuvik zajong bele gúnyos manónyelvén az erdő titokzatos némaságába, mely az ébredő természet halk sóhajába oszlik el. Gyenge fuvalon indul; a szentjános-bogárkák eloltják pislogó mécseiket s az élet szívverése mind élénkebb mozzanatokban nyilvánul. Végre elérkezik a pillanat, melyben az aranyhajú Hajnal kibontakozik az éj karjaiból. Az éji csend utolsó negyedórája ez, melyben — úgy tetszik — mintha megállna a világ szívverése. Aztán végigszalad a fénylő fehér csík az ég szegélyén, majd égő pir támad helyén,
