Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.
Január
355 távolságra szokott beállani. Egyébiránt a meglőtt vaddisznó még könnyebb lövésnél is erősen vérzik, különösen azon az oldalon, a hol a golyó behatolt. Minél mélyebb a lövés annál bővebb s minél magasabb, annál mérsékeltebb a vérzés. A magas lövés rendszerint keveset vérzik. Yállaplövésnél a vér a legtöbb esetben pontosan az első lábnyomával szemben van. Csapán belüli vér lábszár- vagy czomblövésre, a nyomelőtti nyak-lövésre vall. Az apró cseppekben szétfrecskendett vér (különösen kihízott disznónál) béllövésnek a jele (a menekülő vadnál). Egyébiránt az ekként lőtt vad álló nyugott helyzetben nagy vércseppeket hullat, melyek a nyom mellett, között, vagy kissé a nyom mögött láthatók. Ha a vér színe czinober-vörös és e mellett habos, akkor a vad tűdőlövést kapott, — de ily színű a vér akkor is, ha a nyakban nagy üteret talált a golyó; ellenben a sötét színű u. n. feketevér máj- és léplövésnek a jele; az ugyan ily színű, de kissé szemecsés vérvegyület szétlőtt nyeldeklőre vall. — A sebjelzésre vonatkozólag megemlítem még, hogy ha a vad „tűzben" nem marad is, de a lövésre erősen megrázkódik s aztán igen gyors iramodással elmenekül; akkor rendesen halálos lövést kapott — s nem messze viszi a szárazon. Az ily halálos lövéseknél a disznó nem szokott felszökni s előlábaival a levegőbe vágni, mint a szarvas vagy őz; azonban bél- és czomblövésnél hátsó lábaival épp úgy kirúg s a derekát épp úgy meggörbíti, mint azok. Csontlövésnél a disznó rendesen összeesik, az emsék és gyenge kanok fájdalmas visítást szoktak hallatni. Az, ha a disznó első lábaira rogy, de azután gyors fútással menekül: jelentékeny sebzésről tanúskodik; ilyenkor vagy nyaklövés érte, vagy pedig erős csontzúzást szenvedett. Ha a lövés egyáltalában nem találta, akkor némi rázkódás után tovairamodík s világgá megy. — Végűi megjegyzem, hogy sebzett vadkanra jó vérebet ráuszítani valóságos bűn, mert kivált, ha kissé hevesen, tehát vígyázatlanúl támad az eb, könnyen áldozatául eshet hevességének, illetve a vitéz kan agyarainak. — Fontos tudnivaló a hivatásos vadászra nézve az elejtett vaddisznóval való bánásmód is, a mit egyébiránt sokkal könnyebb elkövetni, mint leírni. Br. Thüngen igen ügyes leírást közölt erről, melynek figyelembe vételével a következőket közölhetem idevágólag. A lelőtt vaddisznóval, miután azt galyakra helyeztük és feltörtük, következőleg kell eljárni. Első teendő, hogy a heréket, egész a czombokig szépen kifejtsük, a csök nyílásánál pedig egy négy hüvelyk hosszú és széles darabot a bőrből levágjunk. Ez azért szükséges, mivel különösen a búgási időszak alatt a vadkan husa utálatos ízt kap, ha a herék rögtön ki nem vágatnak. — Hogy a vaddisznó legbecsesebb része: a fej, el ne romolj ék, továbbá, hogy a kapitális példányoknál az agyarak jól láthatók legyenek: a feltörés előtt egy alkalmas fadarabbal a vaddisznó száját kifeszítjük s a fogak közé egy újjnyi hosszú és vastag fadarabot dúgunk, hogy a száj nyitva maradjon. — A feltörésnél egyes vadászok midőn a gégét kifejteni akarják, nem hasítják fel a vaddisznó nyakát, hanem úgy járnak el, mint a hentesek, azaz felhasítják (feltörik) a vadat a zár-csonttól egész a mellkasig, keresztül döfik a rekesz-izmot, ezen keresztül hatolnak a késsel egész a torokig, itt levágják a nyeldeklőt és a gégét, az elsőre csomót kötnek s aztán kiveszik az egész zsígert, azaz a gyomrot és a beleket. Ennek az eljárásnak az a 23*
