Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.

Január

354 zetben szabad hozzá közelíteni, kivált ha nem az oldalán fekszik, vagy éppen alászedett lábakkal egész hosszában hason fekszik, mely esetben legtanácsosabb födözet alatt beközelítve egy jól alkalmazott fültövönlövéssel megadni neki az „utolsó kenetet". Minden esetre vigyáznunk kell ekközben, hogy a disznó észre ne vegyen, mert ha még elegendő életerőnél van: vagy megfutamodik, vagy, kivált ha erősebb darabbal van dolgunk: megrohan bennünket. Az ily alkalomkor előforduló bajoknak, a mennyiben a sörtevad által megtámadtatunk, különben csakis saját ügyetlenségünk s megbocsáthatatlan könnyelműségünk az oka.— Ha a disznó lövés után nem marad helyben, mozdulatlan helyzetben szemmel tartjuk a mozdulatait, esetleg pontosan megfigyeljük megnekülési irányát s azt a helyet, a hol eltűnt szemeink elől. Azután pedig az esetleges „lőjelek" után nézünk: nem-e találunk lelőtt sörtét vagy vért stb. Ha azután mindent gondosan átvizsgáltunk, akkor a szokott módon megjelöljük („megtöreteljük") azt a helyet, a hol a vad a lövés pillanatában állott; majd pedig lehető mielőbb a vad után kell menni, esetleg az ebet azonnal utána kell uszítani, nem pedig várni véle, míg a vad „elbetegszik", mert ha a disznó nem lett halálosan találva, akkor a kapott sebbel igen messzire menekül, gyakran oly messzire, hogy fél nap sem lehet az utánkereséssel beérni hótlan időben meg igen gyakran rá sem lehet többé akadni, ha csak gyorsan utána nem nyomúl a vadász. Tehát a föntebbi okokból, a tradíczionális „elbetegedés" bevárásától vaddisznónál, bátran eltekinthet a vadász és kivált ha használható bátor, támadásra kész ebbel rendelkezik, hallogatás nélkül lépjen a cselekvés terére. Ugyanis a sebzett disznónak az a szokása van, hogy a hátulról támadó ebbel — mihelyst beérte az — azonnal szembeáll s ha az eb lankadatlanül kitart vele szemben, tapodtat sem mozdúl helyéből; az ilyképen „lekötött" disznónál aztán, hamar juthatunk az óhajtott kegyelemlövéshez. — A mi a lőjeleket illeti, azok nagyobbára olyanok, mint a fővadnál. Különleg megjegyzendők azonban a következők: a szétlőtt sörte mindig erős sebesülésnek a jele, ellenben a tövestől kilőtt szőr a horzslövés, tehát jelentéktelen sebzés csalhatatlan jele. — Kilőtt csontok lehetnek erős, de lehetnek gyenge sebzésből eredők is, aszerint, a mely testrészből származnak — a lövés következtében. Lábszárlövéseknél a csontok rendesen a csapában, — más testrészekből származó csontok pedig a nyom mellett fekiisznek. A szilánkos, hosszas csontok mindig rossz, ellenben az egészen lapos cserép-alaku barnás színű csontok mindig jó (vállap) lövésre vallnak. — Vért a legtöbb esetben már ott is találhatunk, a hol a disznó a lövés pillanatában volt, — de gyakori eset az is — épen minta fővadnál, — hogy ettől a helytől a vér többékevésbbé távolabb esik; erősebb vérzés azonban legtöbbnyire kb. 60—70 méter