Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.

Augusztus

18 távirós kisasszony komandiroz valahová valakinek. — A mezőnek ezeken kívül alig mutatkozik más élője most, mert búvnak az istenadták a forróság elől. A sas is megunta már a kertölést az üres semmiségben . . . meszsziről látszik az itatókút gémje, azon gubbaszt a nagyságos csuda bevont szárnynyal. 0 is messze elnéz éles sasszemével: elmereng a délibábon, mely rá-rálibbenti biborát s úgy néz ki, mintha fényes aranykoronát hordana fején. -— Amoda távol fehér kémények intenek zöld fák mögül, ahol megnől az árnyék a nyárfák alatt. Onnét közeledik valami lény lomha szárnyon. Lopja magát, mint a tolvaj s nem is más az. Meglopja a csirkék álmát s mikor azok álmodoznak, közibök csap vérszomjasán — a gaz varjú. Mostan lohol valahová; mindig messzibbről hallik, hogy „kár-kár". — A szemes gébics is csettegni kezd száraz ágán s mivel a farkacskáját is billegeti, bizonyosra lehet venni, hogy jön valami. Nagy fekete árnyékok kezdik megfutkosni a földet s zörgés támad fönt a magasságban, ahol gólyák keringőznek. Egyre hallik a kerepelésök. És innenről is, onnanról is felelgetnek nekik a jövevények, akik csatlakoznak. Valami intelem van már a levegőben, amit megért a tollas lény. Az az érintés, mely átfutja testét, fájó gondolatot, sajgó érzelmet ébreszt a madárkebelben, — s próbálgatja szárnyát . . . Már hívogatja, noszogatja őket az a titkos hatalom, mely szárnyra kényszeríti a tollas lényeket s elviszi a fecskét az eresz aljáról, gólyát is fészkéről tengereken túlra. Most már búcsúzgatnak a szép rónaságtól, melynek nincsen párja: a jó Isten a süvege mellé bokrétának szánta! Nehezen is válik el tőle a jó gólyamadár: a legmagyarabb madár. Hetekig csoportosulnak, járnak-kelnek az édes szülőföldön, amig útra térnek a messze idegenbe. Külön elbúcsúznak a falu tornyától; meg-megkerülgetik s kelepelnek neki czifra szólásokat, szép istenhozzádot. A tanyavilágba is kiviszi a szárnyuk, ahhoz is van szavuk, ott van nekik a legtöbb jóbarátjuk. Az öreg eperfa bólintgató lombja szomorúan lógat, a czirmos czicza, meg a Pista gyerek is búsulásba mélyed, ha elmegy a gólya s ám az öreg kuvasz is vakkint neki egyet, amikoron mennek ... Az utolsó útjok a rónaságba mélyed, hol a gulya kolompszava hallik s a rohanó ménes döbörgése veri fel az álmatag csendességet. Ott nyújtózik a fényes semlyék a csárda tövében, ahol álltak lesbe, hol békákat lesve, hol meg elmerengve — a czimbalom szaván, mely oly szomorún sírdogálta: „mi a napi mulatsága Kondoroson a bojtárnak" ... Itt még egyet keringenek, le is szállnak, aztán mennek óperencziákra. De fájhat a lelkük ottan távol! ... „De ők arról nem tehetnek . . . Tudja a jó mindenható, mi is azon sírni való: hogy a ménes ott delelget, valahol a csárda mellett!" ... — Mikor az augusztusi nap kezdi lefonnyasztani a lombot és kezd szétterülni a bikanyál selyme a határon, — akkor már az elmúlás első csíráit kiszórta méhéből a sivár jövendő. A virágfejek még kedvesen virítanak s lepkéket csalogat az illatár, — s mégis már jelen van a rideg suhintás, mely lassanként elöli a virág szirmait. Megérzi ezt a kényesebb madárféle s még javában zöldéi