Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.
Deczember
207 akar elfoglalni, akkor nem csupán az odú belsejét vizsgálja meg a legalaposabban, hanem a legpontosabban szemügyre veszi a közvetlen környéket is. Midőn préda után kivonul, az önbiztonság nála a főtörvény; ennek aláveti valamennja vágyát és kívánságát, ezért sikerül neki oly gyakran menekülni üldözői elől. Soha sem merészkedik oly udvarba behatolni, melyet csahos ebek őriznek s nem megy oly területre, mely rém-czafatokkal van elkerítve. Ami előtte ismeretlen, minden gyanakodóvá teszi s ha egyszer felébredt a gyanúja, rendkívüli önuralmat árul el. — Valamennyi macskafajú állat a legravaszabbul kikerüli a különféle csapdát s a kutya-féle ragadozóknál csapdákkal és csalfalatokkal a legtöbb esetben még kevesebbre megyünk. A tányérvas felállításánál nem tud elég óvatos és figyelmes lenni a vadász, ha azt akarja, hogy rókát fogjon, mert ez a helynek legcsekélyebb elváltozását rögtön észreveszi és gyanakodóvá lesz. A fogásra alkalmazott csalfalatot a róka sokáig elnézi sóvár szemmel, de gyanakodva kerülgeti azt, gondolkodik, körülnéz, megvizsgálja a csalit s majd pedig igen óvatosan el akarja venni azt s ha aztán nyalánksága felül nem kerekedik, elkerüli a veszedelmet. Ha a farkas észreveszi a farkasverem felett a csalfalatot, rögtön gyanakodóvá lesz, körüljárja a kerítést s megpróbálja a verem takaróját karmaival eltávolítani, de azért aztán a legtöbb esetben mégis áldozatává esik falánkságának.*) — Az állatoknak, különösen a ragadozó fajoknak e rendkívüli óvatosságával szemben, természetesen a vadásznak is a legkörmönfontabb csalafintaságot kell kifejteni, hogy a gaz kártévők észjárásán túltehesse magát s éppen ebben az ezerféle furfangban való járatosság és biztonság az, amely a ravasz szárnyas és szőrmés rablók becsapására és megsemmisítésére képesít s amely a dúvadirtást a közönséges mesterség fogalmán túl emeli és éppen ez az oka annak, hogy oly kevés par exelence szakvadászszal találkozunk a gyakorlat terén, ellenben pedig annyi kontár kimérgezővél, mely mesterség alig képez igazi vadászhoz méltó foglalkozást, melyhez legfeljebb csak az utolsó esetben kellene hozzányúlni. Természetesen azokat a „fogásokat", amelyeket a vadászat kártévői ellen biztos sikerrel alkalmazhatni, így papirosról minden körülményességeiben elsajátítani nem igen lehet, épp azért csakis elméleti bő tájékozást nyújthatok erre nézve, minek kiegészítését a gyakorlatra, mint a legjobb tanítómesterre kell ? hogy bízzam, mert a szakadatlan gyakorlat és tapasztalás tesz ebben is, mind mindenben, mesterré — és a természetben különösen az állatok életszokásainak tanulmányozására kell elsősorban is figyelmet fordítani, mert ezirányú kellő tájékozottság nélkül a siker örökre bizonytalan marad. A — föntebbiek révén a szakvadásznak szükséges még az egyes állatok kártékonyságának mérvéről is biztos tudomást szerezni, még pedig saját tapasztalatai fotytán (nem pedig szobatudósok által fabrikált könyvekből), nehogy egyeseknél, talán a szerzett hamis fogalmak alapján, a természet háztartásában kifejtett életfentartási tevékenységük, általában ezirányú működésük megítélésében elméleti túlzásokba essék s ehez képest irgalmat gyakoroljon olyan alakokkal szemben is, melyek a „tudós *) Czikkelyemnek ezt, az állatok óvatosságát tárgyaló részét, részben egy régebben a Fnrst-Ztg. és a Vadászlap-ban is megjelent értekezésem után adom. L. K.
