Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.

November

134 vány kányára, különösen a, szemes gazdasszony, ki nem is késik élénk tiltakozásának hangzatos szavakban kifejezést adni és ugyancsak szórja az átkot az „ebadta férgére." Hanem ennek nem mindig van foganatja, mert gyakran megesik ugyanis, hogy a legbuzgóbb kézzel-lábbal való protestáczió daczára is, a vászoncseléd szemeláttára kap el egy csibécskét, avagy valamely ostoba libácskát a „zsivány hejő." Jaj aztán az olyan baromfi-udvarnak, ahová egyszer odakap a kánya, mivel épen úgy, mint a héja, ellát oda naponkint, még pedig oly pontossággal, perezre ugyanazon időben, hogy e tulajdona miatt — mint néhai jeles madarászunk : Lázár K. gróf tréfásan megjegyzé : „inkább beillenék némely kis város toronyórája igazgatójának, mint a harangozó." — Ott, hol stiklijei miatt lövésekkel szokják fogadni, vigyázóbbá lesz e libatolvaj és kémszemléit a magasból teszi, messze fönt keringvén a tyúk-udvarok és liba-eldorádók felett. Ha aztán kellőleg meggyőződött, hogy sem a kerítés mellől, sem a gyepű árkából nincs retorzió tervezve ellene, aláereszkedik s a tőle legközelebb tanyázó aprójószágra mint a villám, lecsap,* csőrébe fogja s erősen kiterjesztett szárnyakkal emelkedik vele a magasba s lassan tova húz. erősen vagdalva, koppasztva már ott fenn az időközben karmai közé kapott, végvergődésben levő áldozatát, hogy csak úgy repked szegénynek a tolla.— Mint meglehetősen lusta, kényelmes természetű állat, nem igen korán lát hozzá a napi tevékenység munkájához. Már a vadkacsák régen tavat cseréltek, mikor eszébe jut a cselekvés. Egymás után ébredeznek s röppennek fel példányai; mindegyik a maga fájáról, melyen hálni szokott — megy világgá; hanem előbb búcsúzóul néhányszor körülrepkedi mindegyik szokott „kerek erdejét," csak azután emelkedik föl, föl a beláthatlan kék űrbe, hol széjjel oszlanak kedvencz vadászterük, a térség felett s nagy köröket vonva, egyenkint bolyonganak. Rendes tartózkodási helyükről portyázni messzire eljárnak és naponta nagy területet kóborolnak be. Leginkább szeret azonban a nagyobb villásfarkú faj lekaszált rétek és tarlók fölött lebegve vadászni, mint a kábák, de vadászatai alkalmával magasabban jár, mint azok, körülbelül 100—150 lábnyira a föld színe felett, Hallatlan, mily rendkívüli távolságokról s mily magasból képes megsejteni a földön ülő prédát, legyen az gyík, egér vagy más egyéb kis állat. Valóban, a látóképesség olyannyira ki van fejlődve e madárnál, hogy az szinte a csodával határos; de van is aztán hasznára a vadászatnál. Igen sokszor csakis egyes-egyedül kitűnő szemének köszönheti, hogy üres gyomorral nem marad. — A térek feletti jártában-keltében gyakran leszáll s tovasétálva szedegeti fel a csigákat, szöcskéket s mindenféle rovart. „Oszszel, mint a varjak szokták, szívesen követi illő távolban a szántó földmívest, a fölborúit barázdákból szorgalmasan szedegetve a cserbogár pajorjait és a földi gilisztát."** Fiai fölnevelése után faj rokonaival (néha a másik fajjal összekeveredetten) kis társaságokba gyűlve, barangol szanaszét. Ilyenkor gyakran láthatni őket tarlók és szántások fölött ege* Bármily gyorsan csapjon is le a kánya, de a végső pillanatban oly ügyesen tudja magát visszatartani, illetőleg esési súlyát a kellő minimumra redukálni, hogy csak ritka esetben ütődik meg a földben. ** Ezt Lázár K. gróf állítja, hanem erős hit kell hozzá.