Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.
November
128 Iában bátorsága és vakmerősége sokszor meglepő. Vadászata közben az ember közellétét épen nem respektálja, sőt ha valamely préda üldözésébe van belemerülve, a vadászt se igen veszi figyelembe. Megtörtént, hogy a hajtott gerlét, pacsirtát, sőt néhány ízben az erdei szalonkát is közvetlen közelemben ragadta meg a levegőben. — Mint már említém, ragadozási módja hasonlít a héjáéhoz. Szintén alant repülve keresi prédáját, mint amaz, s azt orvul: az épületek, fák. bokrok, kerítések stb. mögül váratlanul elősuhanva támadja meg; így a zsákmány csak igen ritkán menekülhet meg előle. A mezei madarak azonban sokszor kifognak rajta, ledobván magukat a vetésbe, amint feléjük közeledik; a pinty is hasonló fortélylyal menti magát ellenében. Ez utóbbit különösen a hím karvalyok üldözik, általában ezek inkább csak az apró madarakból veszik ki a részüket, mert gyengeségük miatt nagyobb és erősebb szárnyassal megbirkózni képtelenek; vakmerőségük azonban nem ritkán hallatlanul vakmerő tettre ösztönzi ezeket is. — A karvaly abban is megegyezik a héjával, hogy szintén reggel és a késő délutáni órákban jár rendesen zsákmány után. Az elfogott madárral rendesen fára száll, valamely jól eldugott oldalágára a fának s ott lakmározza föl. Szokása szintén, mint a héjának, lesből is várni a jó esélyt, kivált telente a házak körüli kertekben. Nemcsak fölülről csap le, hanem roppant ügyes, u. n. csellegési képességénél fogva alulról, fölülről és oldalról is képes pedzeni prédáját és pedig a legsebesebb röpülés közben is s úgy játszik eközben a madárral, mint az agár a nyúllal, midőn „vágást ad vágásra" (agarászati műszó) neki. Állítják, hogy az apró, gyenge baromfit is elemeli, sőt a baromfias helyekre oda is szokik, ha idejekorán el nem üldözik a ház tájékáról. Némelyek a héjafélékkel rokonítják azokat a részben bagolyforma orvmadarakat, melyek a vízi vadászatnak képezik a legkártékonyakb tényezőit s ezek a bagolyhéják vagy régi magyar nevük szerint helyesebben: kábák* (Circus v. Strigiceps). Ezeknek öt faja fordul elő nálunk, u. m.: a sárgafejű v. vörös (Circus aeruginosus), a fekete (C. aeruginosus unicolor), a kékes (C. pygargus [cineraceus), a fehér (C. cyaneus) és csíkosfarktövű (C. macrourus), mely utóbbi egyike a legközönségesebb vízi orvmadarainknak. — Mind az öt faj igen veszedelmes vízivad pusztító, s mint ilyenek, vízi vadászterületeinknek valódi ostorai. Mindnyája mocsáros, ingoványos, általában állandóan nedves és sűrű vízi növényzettel, különösen náddal benőtt helyek körül élő állat lévén, élelmöket is innen veszik és nem is annyira a vizek körül élő apróbb szárnyasvadfélékkel, mint inkább azok tojásaival táplálkoznak, ennélfogva a hasznos vadfélék szaporodására nézve felette kártékony, sőt kisebb vízi vadászterületeken néha végzetes hatással lehetnek. Ha meggondoljuk, hogy egyetlen kaba naponta legkevesebb 20 szárcsa- és kácsatojást (egyre-másra), vagy ezek hiányában 30—40 kis tojást (pacsirta, sordély és más sármányféle, továbbá barázdabillegető, fürj, vízi csirke stb. tojásokat értve) fogyaszt el: fogalmunk lehet ama nagy pusztítások* így nevezték őket a régi szatmármegyei vadászok s az ecsedi-láp körületén többnyire a nép is hasonló néven említi még ma is ezeket a nagyfejű madarakat, nevüket a kobak vagy kobaktól kölcsönözve, mely fejükre vonatkozik.
