Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.

November

126 héja; a vízi szárnyasokat is igen üldözi, kivált a kacsákat, melyek nagy szorultságukban gyakran toronymagasságnyiról levetik magukat a vízre, hol alábukva kerülik ki a veszélyt. A házi galambokkal (a vadóczczal és bukó fajtával) sokkal nehezebben tud elbánni a héja, mint a foglyokkal, mert a galambok bízva gyors szárnyukban, nem vesztik el annyira a fejüket s veszély esetében villámgyorsan, seregesen a magasba robbannak. Különösen a kitanult vén galambnak, ha a héja üldözi, első dolga a magasba repülni, mert a héja fölfelé nehezen tud repülni s csakis keringve juthat föl, hanem aztán ha fönt van, sebes villámmá változik által s olyan szemkápráztató repülési mutatványokat hevenyész, hogy eláll a szeme-szája az embernek a csodálkozástól. Ilyenkor az összes igyekezetét—úgy látszik—arra fordítja a héja, hogy a czikázva szorosan összetartó galambfalka fölé kerekedhessék, vagy egy galambot a többitől elkülöníthessen, mi ha sikerül neki, a falkát mentére hagyva, egészen az elkülönített példány után (mely rendesen fiók-galamb) veti magát s azt oly bizonyosan, mint a „kétszer kettő . . ."-féle mathematikai igazság, el is fogja, A galambok az ily hajszák alkalmával elég eszélyesek. biztos pozicziójukat a héja fölött folytonosan megtartani s ha esetleg a rabló alulról fölfelé, avagy oldalról intéz támadást, egy gyors kanyarulattal félrecsapni. Azt a lavírozó taktikát, melyet föntebb ismertettem, a galambokkal Szemben is gyakran alkalmazásba veszi a héja, kivált ha semmiképen sem sikerül neki a falka fölibe kerekedhetni; és e ravasz fogás rendesen sikerül is neki. Ugyanis a galambok, látván távozását (ami természetesen csak látszólagos), iparkodnak leereszkedni, hanem vesztükre, mert a rabló sivító szárnyakkal ismét megjelen, közibük csap s prédával karmai között nehézkesen távozik, vagy legalább is lerúg egy „keze ügyében" eső példányt. Furfangossága daczára mégis van egy madár, melyet nem igen tud rászedni s ez az erdő bohócza, a Mátyás-madár, mely még nálánál is sokkal furfangosabb, találékonyabb állat lévén, messze túljár eszén. Ezt csak amaz esetben birja elcsípni, ha váratlanul meglepi, épen mint a karvaly a mókust. A héja rendkívüli kártékonyságának bizonyságául álljon itt, hogy e ragadozófaj a fészke közelében levő nagy erdőrészből képes a hasznos szárnyasokat mind kipusztítani; ezenkívül midőn fiait neveli, a vidékbeli tanyák, majorságok és falvak baromfi-állományára is valóságos istencsapás, mert amely baromfiudvarra vagy galamb-dúczra rákapott, oda naponkint ellátogat bizonyos órákban s ritkán száll tova zsákmány nélkül. Ama körülménynél fogva, hogy a héja mindig a legnagyobb pontossággal megtartja óráit, melyekben itt, vagy ott megjelenni szokott és kiválasztott leshelyéhez is ragaszkodik, tőrrel vagy vasfogóval is könnyen kézrekeríthető. S itt önkénytelenül felmerül a kérdés, vájjon nem volna-e érdemes a vadnak szaporodása és fészkelése idején a héják irtására külön díjakat kitűzni ? Ezzel szemben némelyeknek azt az érvelését, „hogy a héja egészséges állatot nem fog meg (!), csakis beteget (? !) s ennélfogva ezen jó tulajdonsága még haszonnal is jár a vadászatra nézve", komolyan venni nem lehet és még kevésbbé azt az Angliából vett idevágó érvelő példázatot, mely arról mesél, hogy az angolok e század elején mind kiirtották volna a héjákat, nehogy elpusztítsák a foglyokat, aminek aztán az lett volna a követ-