Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.
November
111 valami vizecske öntözött, mocsaras réteken, pocsolyák szélén. A fával csak helyenként benőtt síkságokon, lia még oly bővében volt is ott a neki való táplálék, soha sem láttam. Mint már említettem, vagy lassan keringet tartózkodási helye felett, vagy mozdulatlanul ült valami kiemelkedőbb ponton. Ha a prédát keringés közben meglátta, egy ideig lebegett felette, de aztán nem csapott rá a sólyomféléket jellemző gyorsasággal, hanem lassankint lejjebb ereszkedett s mint rokona, az egerész-ölyv, kis darabon a föld felett tovasuhanva, messze kinyújtott lábbal szállt a földre, hogy zsákmányát megkaparintsa. A mocsaras tócsába gyakran majdnem hasig gázolt be s aztán féllábbal ragadta meg a prédát. Amilyen nyugodtnak és kényelmesnek látszott különben, amily kevéssé törődött környezetével, oly élénk és dühödött lett, a mint egy másik fajabelije melléje ereszkedett, meglátva ennek szerencsés fogását. Karmaival s szárnyával gyakran úgy megtépázza egymást a két ellenfél, hogy a toll csak úgy repült s a zsákmány a legtöbb esetben veszendőbe ment. Mikor végre az egyiknek engednie kellett, a győző a préda keresésére indult, de amelyet, mint mondám, nem mindig talált meg. Ha semmi sem zavarta meg madarunkat, úgy vagy mindjárt helyben költötte el kényelmesen a fogott prédát, vagy fészkéhez szállt vele. — Két év előtt egy fiókát kaptam, a melynek még csak a szárnyán s a hátán volt egy kis pelyhe. Mikor már majdnem teljes nagyságát s erejét elérte, táplálkozására nézve többféle megfigyelést tettem rajta, így egy esetben sikló-kígyót, patkányt és két nyírott szárnyú verebet adtam neki egyszerre. A patkány gyorsan egy szegletbe szaladt, a verebek ide-oda ugráltak, a kígyó a víztartó felé csúszott a porban. Alig látta meg ez utóbbit a kígyász-ölyv, villámgyorsan rácsapott ülőkéjéről s féllábával megkapta szorosan a feje megett, míg a másik lábával a kigyó görcsösen vonagló testére lépett. Nyitott szárnyával sokszor csapkodott, éles hangját hallatta s e közben egy pillanatra sem tekintett félre zsákmányától, a verebekre s patkányra azonban ügyet sem vetett. Egy darabig gyönyörködni látszott prédájában, azután elnyeléséhez fogott a fejénél kezdve. Minden nyelésnél átharapta a kígyó gerinczét a nélkül, hogy darabokat tépett volna belőle. Rövid idő alatt el volt nyelve a csaknem méternyi kígyó, amire aztán újra ülőkéjére szállt a madár s több mint egy órát nyugalomban töltött. Nemsokára megújult az étvágya, mert mohón kapta el az egyik verebet a másik után. amelyeket széttépett s elnyelt. Hogy a patkány meg ne szökhessék, megfogtam azt egy rongygyal s a legközelebbi napig drótkalitkába zártam. Amint másnap a pajtába eresztettem a patkányt, az én „Jancsim" villámgyorsan csapott rá s félig nyitott szárnynyal ugrálva közeledett feléje s egy fogással megragadta a menekülő rágcsálót, Ezt is úgy fogta meg, mint később a félig kinőtt csibéket, hogy karmait a nyak s a fej közé vágta s ezzel minden ellenállást lehetetlenué tett. A másik lábával is rálépett azután a zsákmányra, harczi kiáltást hallatva. A patkányt is úgy tépte szét, mint a madarakat s aztán darabokban nyelte el, miután már gerinczét a nyakszirten átharapta. Legszívesebben a kígyót ette, és pedig úgy a siklót, mint a harapós, mérges viperát. Ha egyszer megragadta a kígyót, többé el nem eresztette. ha még annyira csapkodott is az, ha még úgy körülgyűrűzte is őt s a
