Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.
November
112 tiszta vizet s ismételten egészen alábukott. Azonban „nem csak vízben, hanem porbgin is fürdik; magam láttam 1888-ban", — mondja Czynk, — „mikor az Ucsisörán a nap melengette finom fövényben fürdött. Rengeteg sok élősdije, mely az emberen kívül talán legnagyobb ellensége, teszi rá nézve a víz- és homokfürdőt életszükségletté." *; Áttérve a ragadozó madarak leghatalmasabbjaira: a sasokra, eme méltóságos ibüSzke magatartású komoly állatokra, melyek közmondásossá vált kitűnő látás.uk és hatalmas röptiik folytán oly általános nevezetességre tettek szert, — szinte sajnálattal konstatálom róluk, hogy vadászati tekintetből a legkártékonyabb s ennélfogva a legkíméletlenebb üldözést érdemlő szárnyas zsiványok közé tartoznak. Valamennyi, de különösen a nagy fajok, a hasznos vadnak — szőrméseknek és tollasoknak egyaránt — a legártalmasabb ellenei, sőt alkalmilag a baromfiakból is ugyancsak kiveszik a vámot, főleg a libák, de sőt gyakran az öreg ludakból is, melyek oly vidékeken, ahol nagy sasok gyakrabban megfordulni szoktak — annyira ismerik őket, hogy midőn a messze távolban még csak mint kis fekete pontok látszanak, már is nagy gágogások közt szárnyra kapva, ideges sietséggel csoportostól igyekeznek előlük az emberi lakok felé, vagy a legközelebbi vízre jutni. — A kisebb sasok leginkább a nyulat és a szárnyas vadfélét üldözik, de tagadhatatlan, hogy annak idejében sok kártékony állatot is elemésztenek. Általában ezek kevésbbé kártékonyak, mint a nagy fajok, melyek erősebbek, erélyesebbek, de sokkal merészebbek is; e kisebb fajok ellenben sokkal gyávábbak, igénytelenebbek és soha sem, legfölebb csak nagy éhségükben támadnak meg oly állatokat, melyeket el nem vihetnek, mert soha sem eszik meg azokat azon a helyen, ahol megölik, hanem oda viszik, ahol elrejtve tehetik azt. — A sasoknak összesen 9 faja fordul elő hazánkban, ezek közül azonban az u. n. keleti sas (Aquila orientális) kétes előfordulású faj. Legveszedelmesebb rabló valamennyi közt a kőszáli vagy szirtisas (Aquila crysaetos). Ez a hegyes erdővidékek vadállományának valódi réme. Merészség tekintetében minden más orvmadár fölött áll s emellett életmódjához megkívántató minden kellékkel bir: rendkívüli erős izmok, gyors szárnyak és éles látással. A párosak mindig együtt teszik vadászkirándulásaikat s egymásnak a zsákmány megszerzésénél segítségére vannak. Különben pedig a szirtisas mindig magánosan vadászik s eközben oly magasan kering, hogy szabad szemmel ki sem igen vehető, vagy legfeljebb csak mint kis fekete pont tűnik fel a szemnek, amint a mérhetetlen ég rónáján kanyarog. Ily magasban azonban inkább csak kémszemlét tart, míg a tulajdonképeni vadászportyázásait alacsonyabban teszi, nagy örvényelő köröket vágva a vidék felett, amerre elhalad és naponta roppant területet összekóborol, válogatás nélkül a tájak földrajzi alakulásaira, kivált őszszel és télidőben, midőn mindenütt találni, de legkivált mégis oly helyeken, hol dús vadállomány kínálkozik rabló czéljaira, Az ily helyeken aztán tetemes károkat tesz a vadban, ha idejekorán nem sikerül rablókalandjainak végét vetni, mert ahol állandóan terítettasztalra talál, onnét nem egyhamar tágít és később is gyakran ismétlődő látogatásokat tesz ottan s kiszámíthatatlan kárt okoz. Oszszel és télen, midőn a
