Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.
November
96 anélkül, hogy közellétét csak sejteni is lehetett volna, felhőként termett a zergék felett egy hatalmas saskeselyű. Távcsővem segélyével egészen tisztán láttam a hatalmas rahlót, amint a sebzett bakhoz lecsapott, vagyis jobban mondva leereszkedett, s szárnycsapásokkal majd erre, majd arra terelte. Néhányszor szügyébe vágta fejét az üldözött bak, hogy kampóival védje magát támadója ellen, de a rabló madár nem sokat hederített rá, hanem folytonosan csapdosta hatalmas szárnyaival, míg a fájdalom s nagy vérvesztéstől amúgy is elgyengült vad támolyogva össze nem esett s le nem zuhant a mélységbe. Még jóformán le sem érhetett a szegény áldozat, már is alábocsátkozott rá a saskeselyű. S a zerge alkalmasint ki is szenvedett már, mert semmi zajt, miből menekülésre következtethettem volna, többé nem hallottam." — Később, midőn Czynk zergejét a völgyben megtalálta s a hatalmas madarat, mely áldozatán ült, elejtette: szemle alá véve vadját, annak hasát és bendőjét egészen felhasítva találta; a béle ki volt huzigálva, de ahhoz nem nyúlt a madár, hanem csakis májából, bordái és hátgerinczéből falt fel egy jó darabot. — Czynk állítása szerint a saskeselyű vadászatra aránylag későn indul, reggel 8 óra előtt sohasem látta. Többnyire a hegygerincz hosszában s csak ritkán e felett suhan el lassan, legkisebb szárnycsapás nélkül: mint egy árnyék, az egyik oldalon le, a másikon föl. „Kíváncsian bámult rám szúró szemeivel, anélkül, hogy repülési irányát megváltoztatta volna," — mondja Czynk. Az említetteken kívül még egy hazai keselyűfajról kell megemlékeznem s ez: a kis keselyű (Neophron percnopterus), mely a ritkább fajokhoz tartozván, hozzá még előfordulását, vagyis lakókörét illetőleg is, csakis hazánk délkeleti vidékeire szorítkozó szárnyas lévén, táplálkozási viszonyairól nem sokat tudunk, amennyiben említett körülmények miatt idevágó pontos észleleteket végrehajtani magyar ornithologusnak nem igen van módjában. Az eddigi megfigyelések alapján azonban egész biztosan állíthatni mégis, hogy a leghasznosabb állatok közé tartozik s életfentartása érdekében történő működése által a vadállományra a legcsekélyebb mérvben sincs kártékony hatással; ennélfogva vadászati tekintetből nem tartozik az üldözendő szárnyas ragadozók közé. Rendszerint ez is döggel él ugyan, de emellett'—- állítólag — igen sok kígyót, békát és gyíkot elemészt és az állati hulladékokat is felfalja. Mielőtt a keselyűkkel végeznék, meg kell még czáfolnom sok természetvizsgálónak azt az állítását, mely szerint a keselyűk tartózkodnának a vízivástól. Igaz, hogy sokáig birják a vizet nélkülözni, de hiánya miatt (mint a fogságban tartottakon tapasztaltam) elcsenevészednek, mivel igen szívesen isznak és még szívesebben fürdenek. Czynk a saskeselyűről is állítja, hogy „vízre nélkülözhetetlen szüksége van; nem csak az ivás. hanem főként a fürdés szempontjából; 1889-ben aug. 24-én zergevadászat közben az Ucsa-Márén (Erdély) a hóban s a hólé által alkotott tocsogokban a saskeselyűnek lábnyomait s hastollait találtam, ez tehát ott fürdött." — Említi még Czynk, hogy valami Linzmeyer nevű erdőőr, ki a saskeselyűt „alaposan ismeri"(?) s ki eddig már kettőt hozott terítékre e hatalmas szárnyasok közül, — a magas (ca. 2300 m.) sziklák között fekvő Podragu-tó jeges vizében látta fürdeni. Magasra locsolta szárnyaival a kristály-
