Lakatos Károly: Vadászhit, a magyar vadászbabonák és hiedelmek kultusza / 2. bőv. kiad. Szeged, Engel, 1910. / Sz.Zs. 1424

IV. A gonoszok útvesztője és a csodafü

60 Lakatos Károly: Vadászliit Általában ugy megszállta a szárnyas jószág a Tiszavölgyét mindenfelé, hogy néhai nagyzajtai Zajtai István peleskei nótárius uram bizonnyal ismét összecsapta volna a két kezét „a fölös számú libarajok," meg a „szúnyogoknak számával vetekedő szép szólásu snyefállatok láttára." Vadászta is őket ur, kocsis, paraszt, borbély — aki csak a puskaforgatók népéhez tartozott (?) szakadatlanul. A koldusnak is jutott bőven. Krajcárka helyett gyakran egy-egy pár szép „gáesér," szárcsa vagy egy füzér „snyeff" járt ki nekik a vadászgazdától; mert rászagosodott az emberre a sok vad, ha" szét nem osztogatta azoknak, a kiknek kellett (és nem kellett.) A halfélével meg a vadtojással is ilyenformán volt az ember. Éppen mint a hajdani „sárrites" világban, midőn dúskálni lehetett vadban, halban, vadtojásban a Duna-Tisza táján mindenfelé s nemcsak hogy a vadászenvedély nyert kielégítést, de dus falatok is jutottak azok szájába, kiknek a birtokviszonyok rendezése a „közhelyek" megszüntetésével kiüté kezükből a kenyeret. Volt is hegyen-völgyön lakodalma az ősfoglalkozásból élő szegénységnek, jutván a madárpecsenyéhez „karcos" is a kupájukba, mert adott Isten ebből is olyan dúsan, hogy szinte ingyen is osztogatták — több lévén a bor a hordónál. A ború eloszlott egy pillanatra égen-földön s itt-ott jutott egy kis hely a régi hires barátság és kedély ideálizmusa számára is a szivbe, ajkra. Jókedvvel danolászta a ma már agrárszociálistává vedlett tiszamenti rétlakó: „Süt lud az utcán úszkáljon, Szájában uborkát horgyon, Mindig azt kijácscsa: gá, gá, A barátság tartson soká !"