Lakatos Károly: Vadászhit, a magyar vadászbabonák és hiedelmek kultusza / 2. bőv. kiad. Szeged, Engel, 1910. / Sz.Zs. 1424

III. „Természetfelettiek" és látományok (viziók)

54 Lakatos Károly: Vadászliit legjobb lónak is becsületére válnék. Magam is sokszor bámulva szemléltem, midőn a pálfai gróf Apponyi uradalmi ökrös szekerek három órai hosszú út után még mindig ügetve robogtak be Hidegkutra, születésem csöndes helyére. Ez ama gulya, amelyből történetem egyik szereplő hőse kikerült és tulajdon édes apámmal történt meg az eset. Ő ugyanis egyszer vadászás közben bevetődött a pálfai gulya birodalmába, az ott végig húzódó nádas ér mellett vizi vadra vadászván. A gulya elég távol, csendesen legelt s ügyet sem vetett reá, ugy látszik, legkisebb tudomása sem volt arról hogy kabátos ember tévedt szűrdolmányos tágas otthonába. Most eldördült az első lövés; füstfelhő támadt utána. Erre a gulya mint egy parancsszóra hirtelen felüti a fejét. Előreszegzett fülekkel, kitágult orrlyukakkal, kidülledt szemekkel — magasra emeli fejét, címeres szarvaik, mint egy vella-rengeteg fenyegetőzve, öklelően nyúlnak fel az ég felé. Tétován bámészkodnak egy darabig, mig a füstfelhő eloszladoz; után hosszú csend lesz s avval a felizgatott kedélyállapot is újra nyugalomra tér. Legelésre fogták megint a dolgot, csak némelykor fülel, szimatol egy-egy felvetődő fej a gyanús tájék felé. Ekkor újból egy hatalmas durranás! Most villámgyorsan egyszerre csatakészen (?) áll az egész tábor. Egy bőgés . . . felemelt farokkal utcu! neki! Földet rengető robajjal szaladnak, száguldanak a hely felé, hol a füstfelleg s most már atyám alakja is határozottan feltűnik a láthatáron. A gulyás se rest, felpattan a lóra s utána veti magát lóhalálában a gulyának, hogy feltartóztassa a világból menten kifutni készülő sereget. De amint nincs hatalom, mely a gátat vesztett áradatot feltartsa sebes folyásában: ugy itt is hiába hangzott, kárba veszett a karikás csattogása, a csillapító „Hahó!" kiáltás. Atyám erre hátratekint a nagy riadalomra s uram Isten ne hagyj el! Ott látja a gulyát, mint a tenger mindent elnyelő hullámait, egyenesen felé törtetve közeledni. Erre ő is „ill a berek, nádak erek" nagy szökkenésekkel, halálra ijedten, rémülten igyekszik, menekszik a halál torkából, a szélvészként nyargaló, őt eltiprással fenyegető gulya elől ina szakadtából. Rohant, szaladt, hogy szive majd kiszakadt, de mind hiába. Mint ahogy az álmában menekülő látja, hogy nem bir tovább állni, tagjaira ónsuly nehezedik s az üldöző mindig közelébb éri s már tarkón ragadja: ugy itt is mindig közelébb, közelébb hallja, érzi a marhák tömegét dübörgését, rémülve hallja a