Lakatos Károly: Vadászhit, a magyar vadászbabonák és hiedelmek kultusza / 2. bőv. kiad. Szeged, Engel, 1910. / Sz.Zs. 1424

III. „Természetfelettiek" és látományok (viziók)

42 Lakatos Károly: Vadászliit bársony szárnya csapja meg arcomat, aztán valami elsuhan mellet'em . . . talán denevér ? talán a kuvik ? Isten tudja mi lehet. Láttam, hallom a suhintását... A szentjános bogarak még élénkebben szikráznak a fák alatt s ugylátszik mintha megannyi égő szem meredne rám büvöletesen, mint a kigyó tekintet. Megborzong minden tagom; ám nyugodt szivemnek minden dobbanása. „Vau-vauuu . . ." hangzik rémletesen, vonatottao, csaknem szakadatlanul tovább a gyötrelmes ebüvöltés. — De ime egy pillanat s az erős, bátor eb nyöszörögve hull a porba le. Majd mint acélrugó dobja fel magát ismét s ádáz rohammal tör előre, miközben mormog, kurrog, nyihog ebállattól eddig soha nem hallott különös borzadályos hangokon ! Aztán hirtelen megfordulva lábaimhoz rohan ismét, mintha üldözné valami láthatatlan rém, valami félt ellenség. Félelmében minden szőrszála felegynesedik a bőrén s szinte ölembe húll nagy testével ! Fegyverhez kapok — de im, az eb ismét előrohan. Beleharap ádáz gyűlölséggel, vak dühvel valamibe, a mit én nem láthatok: marja a semmit! Aztán két lábra áll, mint ahogy az éhes farkasok küzdeni, marakodni szoktak egymással. Összekapaszkodik valamivel s ugy tetszik, mintha neki is volna támaszkodva. Aztán — nem tudom én a füleim hallucinálnak-e de fogak csattogását, marakodás zaját hallom és borzasztó küzdelmet látok a — semmivel!... Végre egy pillanat s villámként sujtódik a földre bátor ebem, majd a fájdalom hangjaival, szűkölve, reszkető tagokkal rohan lábaimhoz . . . Én belelövök a levegőbe — a semmibe, mert nem tudok fölfedezni egyebet: semminél! A fülemet se érinti semmi nesz, semmi zaj, csak a lövés morajlik a bérceken tova, mind távolabbra és távolabbra rohanva. Eközben megnőll az árnyék a fák alatt. A sillhutok mind hosszabbra s hosszabbra nyúlnak innenről is, túlfelől is, mig végre összeérnek egymással s terjengő feketeséggel vonják be a tér szabadját... A hold lassanként végkép lehanyatlik a csillagos mezőnyről s a sápadt sárga fényt sejtelmes sötétség váltja fel. Én pedig a hátra levő hosszu-hosszu éjszakán elmélkedhettem az előttem lefolyt jelenet megfejtésén. Kereshettem a helyes magyarázathoz a támpontokat — sorba véve logikát,