Lakatos Károly: Természeti és vadászképek / Szeged, Endrényi, 1867. / Sz.Zs. 1461

November

nyilak itt-ott beleakadnak a bokrok, fák ingó, száraz lombozatába egy pillanatra. Egy maroknyi sugárcsóva odareppen a hegyoldal villámsújtott fájának csonka ágcsúcsára s ragyog, csillámlik ottan egy ponton, repdeső fénynyel, mintha feltűzött óriási gyémántkő szórná szikrázó fényzáporát. Az őszi verőfény utolsó kaczérkodása ez . . . ám, alig egy kis napsugár s mégis mily felvillanyozó hatása van! Az erdei pacsirta felröppenve száraz ágáról, háladalban önti ki kis, melegen érző szívének túláradt érzelmeit, az erdei pinty ezüst csengetyűként zeng az ágon, még a szép sármány is elcsicsergi egyhangú, szegényes háladalát üdvözletül. Az őrtálló parlagi ölyv felrúgva magát a fatetejébe kötözött mérnök-póznáról, — kiröppen a nagy üresség korlátlan szabadjába, alig-alig rebbentve most ütemes szárnyát karikás fordulatai közben, mintha a torlódó levegő emelné felebb és mindig felebb a magasba. Csak úgy zeng az erdő elnyújtott, sikoltó szavától, melylyel mértföldnyire belármázza az erdő csendjét. És nemsokára túlnan, távolabbról is megszólal egy-egy hasonló nyávogó hang, mely oly riasztóan hat az elhagyott erdei táj különben süket némaságának közepette. Mintha valami pokolból szabadult szárnyas macskahad tartaná hangversenyét a magas régiókban — úgy tetszik! - 79 -