Lakatos Károly: Természeti és vadászképek / Szeged, Endrényi, 1867. / Sz.Zs. 1461

Mese a Tiszáról

A sok tavaszt ért öreg halász merengve nézi a ritka vendégek érkezését, édes gyönyör száll szivébe az eltűnt szép napokra emlékeztető rég hallott, ezerszavú madár-muzsika újra felhangzó zsivajára; de arcza elborul lassan, mert ám látnoki szeme a jövőbe tekintve, feltárul előtte az ítélet képe, a mikor madárszó zsivajával, vészharangok sirató kongása egy harmóniában hullámzik . . . És az aggasztó jelek egyre szaporodnak. A már egyoldalról csak alig kilátszó sárhalmok lábjanál a kusza, törődött nádak közt, valami fényes terjengés üti ki magát, mely egyre terpeszkedik, mindenféle szeszélyes alakú ákom-bákokkal rajzolva tele a rétalj csontkemény lapályát, míg végre sík tükörlappá simul el csillogó áradata. A furakadó „fakadó víz" ez, mely titkon, alattomos aknamunkával teszi tönkre a sárhalom erejét, hogy aztán fellökhesse mindenestől. És csodálatos ! „mintha lába kelne valamennyi rögnek", különösen kis lilipuli népség kezd előgörögni a gátak kis kerek lyukaiból, melyekből aztán itt is, ott is csak kiszökken a fétiylő vízsugár, a fakadó vizek szökőkútjaként. Ott siklik a karcsú menyét, az apró fürge rágcsálók egész kis raja, aztán ürgék, hörcsögök s egyéb ritkán látható különösségek, a melyek a gátak üregeiben tanyázó lények köztársaságát alkotják. - 40