Lakatos Károly: Természeti és vadászképek / Szeged, Endrényi, 1867. / Sz.Zs. 1461

Mese a Tiszáról

víz zavaros rónája! És még mindig női, női és terpeszkedik mesebeli szörnyhöz hasonlóan, mintha roppant bendőjébe készülne temetni az egész világot. Azok a hosszú, magas sírhalmok ott a partja mentén egyre fogynak, rövidülnek, mintha tünő árnyalakok lennének. Elkeskenyült, homályos vonaluk látképe egészen feloszlik a színtelen borongás enyésztő szürkeségébe. Csak a csalóka árnyék kiszélesítő feketesége, mit a vízre vetnek, sejteti meg a szemmel kígyózó szalagjuk bizonytalan körvonalait. És a dudálás, a rejtelmes rianó félelmes zsivaja mégis hangzik, egyre hangzik ! A forgatagok boszorkány tánczának tomboló zúgása, szelek üvöltése, a háborgó hullámok majd szilaj, majd hangvesztett tompa mormolásával egyesül, hajmeresztő muzsikát képezve. Úgy tetszik olykor, mintha valami elhaló vészkiáltás, majd a durva dacz boszúüvöltése törne fel a zajgó hullámok közül. így tart ez hosszú, hosszú ideig; a láthatár szürke ködbe vész. Egyszer aztán — mintegy parancsszóra — hirtelen elül minden nesz, minden zaj a végtelen vizeken. A jóllakott elem csendes mozdulatlansággal nyújtja el ellomhult testét roppant ágyában kéjes szunnyadásra, míg fényes arczulatján kedveskedve, káprázatos ezüst fényáradatban játszadoznak a nap enyhe sugarai. A levegő mintha meggyúlladt volna, vörös fényben hullámzik. Az ég apró bárányfelhőkkel van kirakva, - 37 - 3*