Lakatos Károly: Természeti és vadászképek / Szeged, Endrényi, 1867. / Sz.Zs. 1461

A székely havasokon

ben, melyeket a szív szenteltvizeként a lélek derűjénekborújának megszentelésére harmatoz. S hogy létezik, a havasok elhagyott bérczein érezzük igazán ! Érezzük szent szellemének illetését szívünk minden dobbanásán, érezzük a bűvkört, melybe megigézve magához ragadja a lelket — az eszményiség világába el, megtisztultan — s hol, ha nem itt, a szabad természet e hasonlíthatlan magasztosságú szentélyében, mely a mély érzelem imaháza s melybe új erőt keresni térhet a világ zajában elfáradt kedély, megnyugvást a kétely tengerén hányatott szegény tévelygő ! Oh, itt, a csillagok közelében boldog a lesújtott lélek, — mert elvész előle a föld piszokja, el minden férgével, semmiségével . . . igaz, a vándorra, ki életében először lépett be e misztikus világba, megdöbbentő, elszomorító hatást gyakorol az. Mintha egy idegen, elátkozott világ, a halál szomorú, rideg országa tárná ki előtte komoly, nyugodt, szinte visszariasztó képét — mely pedig oly fenséges ; de egy megható, sajátságos érzés mégis megragadja a lelkét, a mikor a zöld erdők koszorúját túllépve, a komor fenyvesek és folyófenyűk területén át elérkezik a növényzet véghatárához, oda, a hol a háborította térek rideg sivatagjai tárulnak föl s a fellegekbe vesző bérczóriások hókoronái szórják hideg sugaraikat — a gyémánt, az opál, smaragd, a brilliáns káprázatos színjátékának csodás szivárványaiban tündökölve ! - 135 --