Lakatos Károly: Természeti és vadászképek / Szeged, Endrényi, 1867. / Sz.Zs. 1461

Párbaj a légben

menyként, vagy csillogó fényben úszva, mintha ezüstből lett volna kiverve minden porczikája neki — és megláthatta azt is, mint változik által a „szőke" folyó e büszkesége, a „sátány ösvényéül" földrengető moraj között : a mint beleszalad hosszú testével a lábatlan vasállat, aczél bordái közé, füstöt pöfögve, eregetve magából, mintha egyenesen a pokolból szalajtották volna világgá a lábasjószág, meg a madárság réméül, mely utóbbiak ijedezve robbantak a magasba a prüszkölő szörnyeteg közeledtekor a vizekről. Ma már vége neki . . . eltűnt az élettől duzzadó rétvilág, csak a neve maradt meg szép emlék gyanánt. Kalász-tengert, kukoricza-erdőket ringat a széljárás a helyén ; egy részét pedig birka járja, sertés túrja fel kedvére. A régi madárhadból az utolsó bibicz is rég elsírta itt már búcsújeremiádjait és híre-hamva sincsen a jól ismert régi madárélet egykori elevenségének immár, legfeljebb fürj beszél, haris harsogja tele a szótalan csendességet, avagy kósza sereglye csapat zsizsenti meg olykor a levegőt, kölcsönözvén egy hangyányi időre egy kis elevenséget, a táj változatlan egyhangúságának. A fürge juhászkát (Aegalitis) barázdabillegető váltá fel a legelésző juhnyáj nyomán, mely olyan gangosan, oly rátarti negélylyel futkossa meg a sorvadt gyöpest, mintha legalább is „pilikán" vagy grif madár volna — és ha olykor mégis valami kósza bibiczet riaszt fel a vezér-