Lakatos Károly: Természeti és vadászképek / Szeged, Endrényi, 1867. / Sz.Zs. 1461

Ébredés

tán, köröskörül, beragyogva a téli esték szürke alkonyát. A nyugvó nap ködfátyolos arczán is mintha kiütné magát a vörösbe játszó intensiv pirkadás, mely annyira elüt a téli nap homályos, sápadt derengésétől. De a nagy égő szem felett ott lebeg valami feketeség, valami olyas szemöldféle sáv, mely nyúlik, terjed, nő önmagától, mintha egy végtelen itatós papírra cseppent óriási tintafolt lenne. — — És a fekete fátyol egyre nő, egyre távolabbra, szélesebbre terjeszti ki páraterhes borulatát. A csillagok égő szeme, a hold vékony újjulása egészen elvész a vastag sötétség kendőző feketeségébe, nyomtalanul. A hideg hirtelen kienged, mintha forró gőzök lecsapódó párázata szívná fel dermesztő lehét . . • Valami rég nem hallott halk dúdolás üti meg a fület, meleg lehével érintve arczunkat a déli égtáj felől gyengéden, tétován, mint a hogy az első csók édes harmata hulla ránk. Vérünk felpezsdül . . . megérezzük a tavasz élenytelt, villamos lehét, bár még a természet a megújulás álmában szúnnyadoz. De az aranyálmok korszaka elküldte a déli széllel üdvözletét .. . reményeink már-már bemohosult sírján megfogamzik az első virág. Már bízunk . . És nem is csalatkozunk. Az első meleg áradat zúgva önti alá gazdag cseppjeit a fekete éjben, csapkodva ablakunkat mintegy üdvözletül. — 103 -